2018. 02. 08.

Én csak szeretem az Istent

Úgy szeretnék egyszer az utcán, vagy bárhol járva arra a kérdésre, hogy mit csinálsz? úgy felelni: én csak szeretem az Istent.

Egész hitünk középpontja az, hogy nem csak elismerjük, van valaki „nagyobb” rajtunk kívül a kozmoszban, aki mindent karbantart, és egyébként legtöbbször számunkra felfoghatatlan dolgokat visz végbe, hanem hogy ezt a valakit mi szeretjük… legalábbis elméletben.

Mikor hittanórán felelni kell a kérdésre, hogyan kell szeretni az Istent, akkor rendre olyan válaszok hangzanak el, hogy meg kell tartani az Atya parancsait, meg imádkozni kell, meg Bibliát olvasni és egyebek. Ezeken a válaszokon elmélázva, egyre boldogtalanabb vagyok, hogy embereknek ­– akár nekem is korábbi életszakaszokban – ez tökéletesen elég, hogy azt higgyék, révbe értek a hitben. „Imádkozom minden nap, olvasom a Szentírást, meg állandóan lesem, hogy mikor tudnám egy néninek a szatyrát felcipelni a lépcsőn.”

De mit ér ez? Mit ér az ember attól, hogy ilyeneket tesz? (Eszembe jut a gazdag ifjú, aki megtartja a parancsokat, de végül nem hajlandó Jézus kérését teljesíteni, és eszembe jut Pál szeretet himnusza is: hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.) Kétségtelen erények ezek és távol álljon tőlem, hogy lebecsüljem őket, hiszen aki képes a jóra készen lenni a nap minden órájában, már igen előkelő helyen lépdel a hit útján, de megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy ha a gyerekemnek szabályokat adok „ezt ne tedd, oda ne menj el”, és ha ő jó belátásból még meg is tartja ezeket; attól, hogy ép keretet adtam az ő életének, én szeretve érzem-e magam általa? Úgy hiszem a szüleim sem akkor teljesedtek be az én életem által jelenlévő boldogságukban, mikor éppen nem a kezemet akartam a diódarálóval felaprítani, hanem talán akkor, mikor csak megálltam és annyit mondtam „szeretlek”.

Mikor volt utoljára úgy az életünkben, hogy csak szó szerint megálltunk volna egy pillanatra? Hogy csak feloldódjunk, vagy egyáltalán teret adjunk magunkban annak az érzésnek, hogy én szeretem az Istent. Hogy én szeretem Őt, jobban, mint a legjobb barátomat, jobban, mint a kedvesemet, hogy nekem örömöt okoz az abban való megnyugvás, hogy tudhatom, Ő gondoskodik rólam. Ha a párommal képes vagyok randinapot tartani, miért nem tudom ezt Vele is megtenni? Végiggondolva, imádkozás közben én nagyon ritkán jutok el addig, hogy eszembe jusson egyáltalán kimondani: szeretlek Istenem.

A szentségimádás egy nagyon jó dolog ennek a fajta „megállásnak” a gyakorlására, de álljatok meg otthon is a nappali közepén üccsivel és rágcsával a kézben filmhez készülve, álljatok meg míg fő a tészta, tegyétek aktívvá a passzív perceiteket azzal, hogy feloldódtok az érzésben, szeret az Isten, szereted az Istent, szeretet az Isten.

Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Varga Gergő Zoltán

Blog Varga Gergő Zoltán
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás