A házas életre lélekben és életben aktívan készülve egyértelmű, hogy nem lesz az emberből pap. De miért is olyan egyértelmű ez?
Miért jó az, ha nem csinálok semmit egy fél óráig? És minek maradjak csendben? A környezetem pláne nem tudom elnémítani… Most ugye viccelsz?
Ne aggódj, ha nagyon idegenül cseng a füledben ez a szópárosítás, mert bár nem mai találmány, itthon ez még nagyon friss, de kétségtelenül az egyik legszebb dolog, amiről valaha hallottam.
„Az én igám édes, az én terhem könnyű.” Mindig mondták, hogy ha bármi nehézségem van, ha Istenben cselekszem, majd megsegít. Ennek igazságával nem is vitatkoznék, viszont sokáig kevés volt ez nekem, hogy igazán magaménak érezzem az igeszakaszt.
Nagyböjt vége felé közeledve legalábbis én már megtapasztaltam, hogy milyen elbukni lelkes vállalásunkban és hogyan kristályosodik ki a mindennapi életvitelben minden olyan tett, mikor az Isten helyett sikerül a világi kényelem mellett dönteni. No de mit tehet ilyenkor az egyszerű keresztény?
Keresztény családban nevelkedvén valahogy sosem kérdőjeleztem meg a nagyböjti tevékenységek mibenlétét, de évről évre, ahogy próbálom a Húsvét misztériumát egyre jobban megérteni és megélni, akaratlanul is feljön a kérdés, hogy haladok-e egyről a kettőre, mit csinálok tulajdonképpen és ez miért is olyan jó nekem?
Nagyböjtben a bűn és megkísértettségünk felett való elmélkedés nagyobb hangsúlyt kap és többször előtérbe kerül. Egy ferences testvér gondolatai ihletésére osztom meg veletek ezt a pár tömör sort, mert mélyen belém égtek a templomban hallottak.
Néhány napja már írtunk arról nektek (itt), hogy milyen emberléptékű tud lenni egy nagyböjti elhatározás, és mennyire fel lehet ajánlani mindennapos dolgokat is. Ma három gondolatot hoztunk nektek, amelyekkel talán érdemes ebben az időszakban élni.
Úgy szeretnék egyszer az utcán, vagy bárhol járva arra a kérdésre, hogy mit csinálsz? úgy felelni: én csak szeretem az Istent.