Mindannyian, kisebb vagy nagyobb mértékben úgy érezzük, hogy nyomot kell hagynunk a történelemben. Azt kívánjuk, hogy bárcsak soha ne érne véget az életünk; attól félünk, hogy a feledés homályába merülünk, elfelejtenek bennünket. Nagyon gyakran kivetítjük ezt a félelmünket a gyermekeinkre is: saját magunkról nevezzük el őket, mintha ezzel azt a megbízást adnánk nekik, hogy emlékünket a jövőbe vigyék. Részben ez az oka annak, hogy nehéz lehet számunkra, amikor a gyermekeink nem tökéletesen teljesítik be a vágyainkat. Elkerülhetetlenül csalódottak vagyunk, mert a gyermek a tökéletes ábrázolása annak, hogy alkalmatlanok vagyunk az életünk irányítására.