A rácsoságyat és a rugdalózót örökölheti az új jövevény, ám a várandósság időszaka minden alkalommal mást tartogat. Sorozatomban az anyaság új szakaszának lelki útjáról számolok be.
Az utolsó hónapokban, hetekben már az első várandósságom alatt is megfigyeltem, hogy az emberek bámulnak az utcán. A szülés előtt két nappal egy kisgyerek riadt arccal ugrott félre előlem a boltban, magával húzva testvérét is. Ahogy pocakommal neki épp szemmagasságban elhaladtam előtte, csodálkozva azt suttogta: “Mekkora…”
Igen, nagyon feltűnő az életet hordozni. Ráadásul annak is megvan a maga különlegessége, hogy ez az állapot átmeneti. Belátható időn belül történik valami, ami megváltoztat mindent. Örökre. Van, aki úgy sandít felém az utcán, mintha arra számítana, a következő pillanatban elfolyik a magzatvizem, de a család is rendkívül sűrűn érdeklődik felőlem.
A kismamalét átmenetiségének érzetét a fészekrakó-ösztönnel megspékelt előkészületek is erősítik. Szükség van fontossági sorrendre, hiszen nem tudhatom pontosan, mikor érkezik a kicsi, ugyanakkor annyi ötletem van, mimindent lehetne még tenni annak érdekében, hogy a lehető legjobban fogadhassuk a csöppséget. Tehát bármikor készen állok, de bőven van még tennivalóm.
Ha belegondolok, az egész földi életet így kellene kezelnem. Egyáltalán nem tudhatom, meddig tart, átmenetiségét mégis sokszor nehezebb átéreznem. Vajon ugyanezekkel a dolgokkal foglalkoznék, ha tudnám, mikor halok meg? Készen állok minden pillanatban? Persze bőven akad még itt tennivaló, mégis újra és újra tudatosítnom kell, hogy az örök életre való várakozás és készülés nem áll meg egy földi élet kezdetének idejére sem. Sőt, ezekben azok az időszakokban saját testemen, lelkemen tapasztalhatok meg olyan mély igazságokat az életről, amik túlmutatnak a fizikai létezés korlátain.
Bárcsak az örök életre való várakozásom úgy ragyogna, hogy azt bámulják az emberek a buszon. Bárcsak lelki, szellemi pocakom lenne akkora, hogy tanúságot tehessen az Életről akármerre járok.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás