Az élet szingliként

Ha épp egyedül vagy, ismerős érzések lesznek ezek. Ha nem vagy egyedül, akkor vagy talán még emlékszel, vagy látod a barátnőiden (barátaidon?) a “frusztrációt”, amit okoz a magány és az egyedüllét. Ha egyedül vagy, akkor ezeket az elég rossz belső hangokat kell(ene) elhallgattatni, átformálni. Ha nem vagy egyedül, akkor ezek miatt kell(ene) megértened másokat és segítened őket.
Ebben a bejegyzésben nem keresek megoldásokat, csak helyzeteket, érzéseket tárok fel, amiket az elmúlt 1,5 évben tapasztaltam.

Az időm

Senkivel nem osztom meg a napjaimat, a munkán kívüli időmnek teljesen én vagyok az ura. Bármit csinálhatok: késő este neki kezdhetek főzni… elmehetek hajnalban futni… vehetek egy repjegyet a hosszú hétvégére… Kissé már néha kétségbeesetten szervezem tele az életem, hogy nehogy egy percre unatkozzak vagy egyedül maradjak. Ez fárasztó, és önzővé tesz, pedig közben nagyon vágyom arra, hogy végre alkalmazkodhassak, adhassak a drága időmből valakinek.

A függőségeim

Észrevettem, hogy állandóan a telefonomat nyomogatom… csodálkozom, hogy megint nem történt semmi, nincs új poszt. Várnám, hogy írjon már valaki Messengeren, érdeklődjön már valaki. De közben hagyjatok is békén, úgyis túlszervezem az életem, egyedül is kéne lenni meg pihenni. Aztán végül ráírok valakire én, hogy mizu. Kényszeresen checkolom az instát, mások életéből táplálkozom, és közben belelovallom magam, hogy “Bezzeg velem nem történnek ilyenek…”

A történeteim

Sztorizgatások… Az van. De nincs teljesség. Nincs meg Az Az Ember, aki mindent tud rólam, aki képben van, akit nem az adott heti-kétheti-havi rendszerességgel update-elek, hanem folyamatosan (és persze kölcsönösen) tudunk egymásról – részesei vagyunk egymás életének.

Az esélyeim

Elmegyek én ide is meg oda is – próbálom lazán venni. Online társkeresőre is regisztráltam – megteszek mindent, ha izzadságszagú is. Imádkozni és böjtölni is próbálok. Mennyire adjam lejjebb a mércét? Az elveimet, hogy jól érzem-e magam, hogy magasabb-e… Állandó kétség, hogy valamit rosszul csinálok, vagy velem van a baj, vagy mi? (És hát az évek is telnek.)

Az irányom

Igazából merre tartok? Bele a bizonytalanba, a kérdőjelek földjén sétálva… Valamikor valakit valahogy majd csak küld mellém a Jóisten (bár erre semmilyen ígéretet nem tett).
A várakozásban maradnak az ideiglenes célok, a “pótcselekvések” – de mégis minden nap ugyanolyan: üres, nem tudom, hogy merre tart.

A testem

Bár azt hiszem, sosem voltam az az ölelgetős típus, mostanában elképesztően hiányzik az intimitás, a testi érintés. Nem szexuális töltetű kontaktra gondolok, hanem egy kedves simogatásra, egy kis keresztre a homlokon, egy átkarolásra… Egyre nehezebb megteremteni a baráti szintű testi érintést, mivel belül érzem, hogy nem erre van szükségem úgy igazán.

A családom

Nincs nagy családom, de még így is érzem bennük is a kérdőjeleket: Pont az én lányom nem találja a párját… mikor lesz unokám… hogy segíthetnék…Sajnos passzolok, egy biztos: nagyon várom, nagyon igyekszem tenni érte.

A barátaim

Vannak, sokan vannak. És a sokból egész sok már családos. Eltávolodunk egymástól, legalábbis nekem biztos nehéz rendszeresen szembesülni, hogy “Igen, Ti már előrébb tartotok, már abban éltek, amire én most iszonyatosan vágyom, de fogalmam sincs, hogy hogy és mikor kerülök közelebb hozzá.” Sokat tudok a mosipelusról és a házasság konfliktusairól, és hálával tudatosítom, hogy imádkoznak értem és a jövendőbelimért. Mégis nehezemre esik így igazán jó kapcsolatot, barátságot ápolni. Mást és máshogy tudunk adni egymásnak – ami nem baj, csak egyszerűen… más…

Az imáim

Hát, azok mostanában elég satnyák. Gyenge vagyok egyedül, és csak kis erőforrást nyújt egy-egy közösségi találkozó vagy jó mise. Kis lendület, aztán újabb elbukások… Túlszervezett élet imaidő nélkül… Sok kérés, meg siránkozás… Rövidke picike közelség-hullámok, aztán megint teljes sötétség. Óriási hangulatingadozás, aminek persze elméletben én is tudom, nem szabadna az imaéletemre hatással lenni – de hatással van.

Az Istenem

Nem vagyok egyedül, csak egy kicsit azért de. Uram, tudom, hogy nincs velem könnyű dolgod, de hát nekem sem Veled… nem tudom, mit szeretnél, milyen utat szánsz nekem, miért élnek ennyire bennem a vágyak, hogy majd’ meghalok tőlük. Annyira sok boldogság van az életemben, mégsem tudok neked elég hálás lenni – telhetetlen volnék…? Sokszor Veled is elveszítem a kapcsolódást, nincs erőm, kimerültem. 

Köszönöm, hogy Te így is megtartasz, egy láthatatlan hálóként, és majd egyszer rájövök a titkaidra, megtalálom a kis rejtett forrásaidat és az örök, folyamatos kötődést Hozzád. 

hirdetés