Te TÉNYLEG minden bűnt magadra vállaltál!

Húsvét történései számomra mindig titokzatosak voltak, kicsit megfoghatatlanok és távoliak. Jól megtanultam a hittanórák anyagát, olvastam a Bibliát is rendesen, mégsem hatolt igazán a szívemig, mit is tett valójában Krisztus nagypénteken. Hatalmas öröm volt bennem mindig is a megváltás miatt, de csak ésszel fogtam fel a dolog jelentőségét. Egészen mostanáig.

Ültem a templomban virágvasárnap és hallgattam a passiót. Először csak azon morfondíroztam, hogy miért Jézus Jeruzsálembe való dicsőséges bevonulásának napján hallgatjuk a szenvedéstörténetet. Nem fért a fejembe, hogy egy ünnepnapon, amikor ujjongó tömeg fogadta Krisztust és még az utolsó vacsoráig is napok kellenek, miért a szenvedésről, a kínokról szól az evangélium. Persze szépen lassan megragadott a kórus éneke, magukkal sodortak az események a gondolatomban. Hirtelen olyan érzésem volt, mintha én is ott lennék a tömegben, akik figyelik az eseményeket és Krisztus halálát kívánják.

Nem azonosultam a néppel, nem üvöltöztem, csak álltam a tömegben és figyeltem Jézust, mint valami láthatatlan megfigyelő. Néztem, ahogy megtörve, mint bármelyik ember, csendben állt Pilátus előtt. Figyeltem, ahogy kigúnyolták, megkorbácsolták és nevetségessé tették a palástban, töviskoronában, nádpálcával a kezében. Jézus tűrte, hogy az történjen vele, aminek történnie kell. Nem szólt közbe, nem jajongott, bár iszonyatos fájdalmai lehettek.

Ahogy a fejére tették a töviskoronát, véres vállára a palástot, szembe fordították a tömeggel, találkozott a tekintetünk.

hirdetés

Azt hittem vádló lesz, elcsigázott és haragos. Ahogy én éreznék, viselkednék a helyében, ha tudnám, hogy ezt végig kell csinálnom.

Nagyon mérges lennék az emberekre, akik helyett a bűnöket el kell hordoznom. De Jézus nemcsak ember volt, hanem isten is. Tekintetében csak a meggyötörtség és a szeretet látszott.

Annak ellenére, hogy igazából a templomban ültem és csak a gondolataimban játszódott le a jelenet, azt hiszem huszonsok év után ennek a tekintetnek a láttán értettem meg igazán mit is tett értünk Jézus azon a bizonyos pénteken.

Nemcsak ésszel értettem meg, hanem a szívem mélyéig hatolt a kereszthalálának súlya, értelme és értéke.

Éreztem, hogy számára nem volt kérdéses, hogy vállalja-e értünk a kínokat és a kereszthalált. Valóban minden bűnt magára vállalt, hogy nekünk örök életünk legyen, hogy kapcsolatunk lehessen az Atyával. Döbbent kiáltás szakadt fel a bensőmben, ahogy Jézus szemébe néztem:

„Te TÉNYLEG minden bűnt magadra vállaltál miattunk, miattam is!”

Nem hallottam, hol tart a kórus a passióban, nem zavart, hogy emberek tömege vesz körül a templomban. Némán hulltak a könnyeim, mert megértettem micsoda szeretet van Jézusban, hogy végig csinálta azt a két napot az utolsó vacsorától egészen a kereszthalálig. Szenvedett, ahogy bármelyik ember szenvedett volna, de végigcsinálta, ahogy azt csak Isten fia tudta. Mindezt értünk, emberekért. Tudtam, hogy az én kis piti bűneimet is vállalta. Egészen elszégyelltem magam, hogy én is terheltem őt a rakás gyarló cselekedetemmel, amit időről időre meggyónok, mert egyszerűen nem tudom őket teljesen kiirtani az életemből. Ő mégsem vádolt ezért, nem volt dühös vagy mérges, hanem végtelen, gyöngéd szeretet áradt a tekintetéből.

Jóllehet, ez a jelenet csak a képzeletemben játszódott le, mégis több volt, mint a fantáziám szüleménye, mivel olyan mély érzések követték, amit sok év Bibliaolvasása, hittanórája, elmélkedése sem tudott kiváltani belőlem.

Azt hiszem mostantól kicsit másként tekintek a bűneimre, mert tudom, Jézus igazságtalanul nagy árat fizetett értük, mert mindennél jobban szeret.

Lábánné Hollai Katalin

hirdetés