A politikai kereszténység értelme – 777
Blog, Vágvölgyi Gergely

A politikai kereszténység értelme

Béndek Péter konzervatív filozófus még karácsony előtt tett közzé értekezést, amelyben úgy vélekedett, a politikai kereszténység értelme mára mindössze a nacionalizmus támogatására szorítkozik, mi több, nem is támogatja, hanem kiszolgálja azt. (A politikai filozófiában mély ismeretekkel rendelkező szerző ez esetben nacionalizmus alatt nem érzületre, hanem ideológiára gondolt.) A magam részéről azonban máshogy látom: a politikai kereszténységnek jelentős feladata és terrénuma van még a nihilizmus által sanyargatott XXI. századi Európában is. 

Béndek Péter megkülönbözteti a keresztény közéleti embert a politikai kereszténytől, mely distinkció nem általánosítható, ugyanakkor önvizsgálatra alkalmas – nem azért vagyunk keresztények, mert a politikában valamely eszmerendszert képviseljük, hanem fordítva kell működnünk: éppen azért kell kiállnunk a politikai küzdelmekben is bizonyos ügyek, értékek, kezdeményezések stb. mellett, mert keresztények vagyunk. Ha keresztény hitünk nem élő, csupán máz, hiteltelen lesz politikai-közéleti szerepvállalásunk is, ez esetben pedig jobb lett volna, ha bele sem fogunk. Ugyanakkor közelíteném egymáshoz a két kifejezést: a politikai kereszténységet nem valamiféle Janus-arcú jelenségként fogom fel, hanem egyfajta mozgalomként, amely a keresztény politikát próbálja megvalósítani. Mélyen egyetértek Béndekkel abban, hogy elsősorban nem idegen kultúrák, vagy konkurens világnézetek térhódításának visszaszorításától kell remélnünk a keresztény értékek megóvását és a keresztény társadalmi berendezkedés konzerválását, hanem minél inkább élővé kell tennünk kereszténységünket, hogy annak továbbra is megtermékenyítő és alapvető szerepe legyen társadalmainkban. Tulajdonképpen azért, hogy ne veszítsünk talajt. Hiszen nem elegendő a nem kívánatos elutasítása, szükséges a kívánt értékrendszer kincseinek bemutatása és az azokból fakadó cselekedetek végrehajtása is. Stabilan kell állnunk, sziklaszilárd értékrendszeren. Ezzel pedig – meggyőződésem szerint – el is érkeztünk a politikai kereszténység értelméhez. 

A politikai kereszténység alapvető célja a krisztusi tanítás megjelenítése és lehetőség szerinti megvalósítása a társadalomban. Az egyház szociális tanítása kiterjed minden kérdésre, stabil, hiteles és krisztusi. A politikában való keresztény részvételre éppen azért bátorítottak a közelmúlt pápái, hogy ezt a társadalmi tanítást, ezeket az elveket minél szélesebb téren megvalósítsuk és erről a jövőben sem mondhatunk le. A kereszténységnek nagyon is pontos politikai programja van, ami a társadalmat felemelő, az emberi személy egészének jólétét és minden személy javát, azaz a közjót alapul vevő, megvalósítható vízió.

A politikai kereszténység célja tehát éppen ez: krisztusivá tenni a társadalmi rendszereket. 

Ez természetesen nem jelenthet egyfajta diktatúrát. A keresztény politika bírálói gyakran vetik a szemünkre – abszolút helytelenül – hogy deklaráltan keresztény részvételünk a közéletben magában hordozza egy világnézet teljes társadalomra való ráerőltetésének igényét. (Ezt jellemzően liberális vitapartnereink fogalmazzák meg a világnézeti semlegesség jegyében, amely elv azonban színtisztán liberális. Erről itt írtam korábban.) Saját világnézetünket nem erőltethetjük rá senkire, de küldetésünk felkínálni azt mindenkinek. Azokat az univerzális, ám nagyon is krisztusi értékeket pedig, mint az élet védelme, a másik tisztelete, az elesettek segítése, a családok támogatása, a szolidaritás stb., vagy az olyan vívmányokat, mint a szubszidiaritás elve a társadalom minden tagjának javára jeleníthetjük és valósíthatjuk meg. 

A keresztény politika nem lehet programnak alávetett, hanem önmaga kell, hogy a program legyen, hiszen a társadalmi problémák orvoslására megannyi gyógyírrel tud szolgálni – minden releváns kérdésre van adekvát válasza. Amikor azonban azt vonják kritika alá, hogy a keresztény politika ma mégis sok esetben védelemre rendezkedik be és a művet mint olyat igyekszik védeni, nem szabad elfelejteni a modern politikai kereszténység születésének és szükségességének körülményeit: a politikai katolicizmus például kifejezetten a liberális támadással szemben jött létre és nagyon sok esetben ma is hasonló helyzetben találja magát, amikor a multikulturalizmus, a nihilizmus, a neoliberalizmus, vagy akár az iszlám térhódítás adta kihívásokra próbál reagálni. Hatékonyságát növelné a hitelesség erősödése és a fentebb jelzett “önmaga a program” elv megvalósítása. 

Béndek Péter észrevételét annyiban jogosnak látom, hogy védelmi pozíciójában a politikai kereszténység időlegesen partnert fedezhet fel a nacionalizmusban, mivel a fentebb jelzett támadásokkal amaz is automatikusan szembehelyezkedik. A nemzeti érzület fontos eleme a politikai kereszténységnek (nagyon helyesen), a nacionalista ideológia azonban nem az, hiszen nem feledheti, hogy minden ember Isten képmására teremtetett. A politikai kereszténység filozófiájában transznacionalista, mivel eredője, a keresztény hit is egyetemes. A politikai kereszténységet a magam részéről sokkal inkább a patriotizmushoz közelíteném: a hazafias érzés mellett a keresztény tanítás kiemeli, hogy a keresztények hűséggel és felelősségvállalással tartoznak (földi) hazájukhoz,  Szent II. János Pál pápa pedig a Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklikájában arról írt: „az államnak mint politikai közösségnek a léte nem mesterséges képződmény, hanem az Isten által teremtett emberi természetből fakad. Ennek következtében az állam polgárainak lelkiismereti kötelessége, hogy a közösség érdekeit képviselő állami törvényeknek engedelmeskedjenek.” Ezen motívumok az állampatriotizmust idézhetik fel számunkra. A politikai kereszténység tehát eredendően patrióta, hazafias, ugyanakkor nyitott a nemzetek közötti párbeszédre és együttműködésre.

Tehát, bár sokan sugalmazzák ellenkezőjét, a keresztény politika megvalósításáért síkra szálló politikai kereszténységnek van jelene és jövője a kortárs nyugati civilizációban is. Szerepe és jelentősége pedig messze túlmutat a nacionalizmus támogatásán.

Vágvölgyi Gergely 
(a szerző politológus)

A kép forrása a Pixabay.

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás

Szólj hozzá