Blog, Vágvölgyi Gergely

A mi nemzetünk, a mi ünnepünk

Az 1848. március 15-i események százhetvenedik évfordulója egy zajos, sokszor úgy tűnik, talajt vesztett világban ér minket. Mintha a legtöbben csak a hosszú hétvégére várnának és a legnagyobb kérdés az lenne, mennyi csapadék hullik ezekben a napokban, ki lehet-e mozdulni otthonról, vagy be leszünk zárva a négy fal közé – de ha ez a központi kérdés, már most sokkal jobban be vagyunk zárva, mint gondolnánk…

Azt hiszem, nem árt önvizsgálatot tartani. Jelent-e többet számunkra március 15., mint egy hosszú hétvége?  Van-e igényünk emlékezni és ünnepelni? 

Nem hiszek azoknak a hangoknak, amelyek azt sugallják, hogy a régmúlt idők eseményei megfakult lexikonokba valók, nem bírnak releváns üzenettel a XXI. század fiataljai számára. Nem hiszek azoknak, akik leszólják a patetikus gondolatot, csúfolják a hagyományt és kikezdik a szimbólumokat. Akik zárójelbe akarják tenni ünnepeinket és újragondolni múltunkat. Helyes dolog, ha évről-évre példaként állítjuk magunk elé azokat, akik bátrak voltak, akik mertek cselekedni, akik nem fogadták el idegenek elnyomását, akik számára a szabadság értéke rendkívüli volt – és hajlandóak voltak azért rendkívüli tettekre is. Helyes dolog, ha példaként állítjuk magunk elé mindazokat, akik szerették a hazájukat, a nemzetüket, illetve mindazokat, akik készek voltak sorsközösséget vállalni velünk, magyarokkal. 

Igenis, van jelentősége az ünnepnek és annak, hogy mi magunk részt veszünk-e benne! Arra hívok mindenkit, hogy ezen a napon büszkén és emelt fővel ünnepeljük nemzeti függetlenségünket, szabadságunkat!

Egy gyökereit vesztett világban a közös ünneplés, az összetartozás tudatának ünneplése felemel, erősít, kapaszkodót ad. Figyelmeztet arra, hogy hősnek lenni annyi, mint nagyon szeretni és meghaladni saját magunkat, átlépni korlátainkon és tespedtségünkön, felvállalni személyes küldetésünket és szolgálni közösségeinket. 

Ezekben a napokban a szokottnál sokkal több helyen jelenik meg nemzeti zászlónk, a márciusi napfény bearanyozza három színét; a pirosat, a fehéret és a zöldet. A vexillológia úgy magyarázza, hogy a piros szín az erő, a fehér a hűség, a zöld pedig a remény jelképe. A reményé, hogy a jelen és a jövő hősei sem lesznek restek félretenni nézeteltéréseiket és összekapaszkodni, ha a nemzet helyzete azt kívánja. A reményé, hogy “nem volt, de lesz Magyarország”. 

Magyarnak lenni jó! Ünnepeljünk büszkén!

Vágvölgyi Gergely

 

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás