Sokszor elgondolkodtam azon, legutóbb Márk evangéliumát olvasva, hogy Jézus a zsidók között tett csodatettei után majdnem mindig megparancsolja, hogy ne szóljanak senkinek a dologról, mégis mindig elmondják. Sőt, a démonok is, akiket kiűz, megvallják, hogy Jézus az Isten fia.
“Mikor vízen mész át, veled vagyok, és ha folyókon, azok nem borítanak el. Ha tűzben jársz, nem égsz meg, a láng nem perzsel meg téged.”
“… aki benne hisz, az nem fut” (Ézs 28,16 – Károli ford.)
“Áldást bocsát az Úr csűreidre és minden vállalkozásodra…”
Egy kérdés, amit általában rossz oldalról közelítünk meg.
Már az Imádság Háza kapcsán megfogott egyszer a gondolat, hogy milyen jó biztosra tudni, hogy valaki most ebben a percben is imádkozik, amikor én alszom, akkor is. A ciszterci nővérek (és biztos sok más szerzetes is) hajnalban kelnek, és imádkoznak a világért (is). Nem vagyunk egyedül, valaki mindig imádkozik, az Isten pedig 0-24 figyel ránk!
Egyik nap, ahogy a Facebook-üzenőfalamat tekertem lefelé, ez a bibliai idézet jött velem szembe: „Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.” (1Sám 16:7) Gondolkodóba ejtett. Vajon az én szívemben mi rejlik?
A váratlan helyzetek előtt mindig megtorpanok. Nehezemre esik gyorsan dönteni, vagy válaszolni, szeretem a megfontoltságot. Főleg az tud zavarni, amikor még nincs valamiről véleményem, de mégis össze kell kaparnom valami válasz félét beszélgető partneremnek. De a hitemről tudok rögtön beszélni. Vagy ez mégsem olyan egyszerű?