„A keresztényeket redukálhatják ugyan egy alig látható kisebbségre, de teljesen soha nem tudják megsemmisíteni” – jelentette ki szerdán Angelo Bagnasco genovai bíboros azon a szentmisén, melyet Szent Lőrinc, a város védőszentjének az ünnepén mutatott be Genova székesegyházában.
Amikor valamilyen problémával, saját erőből megoldhatatlannak tűnő helyzettel találkozunk, vagy veszteség ér bennünket, és gyászolunk, akkor szinte fizikai fájdalmat tudunk érezni (ennek megvan a biológiai oka). Egy krízishelyzet lélektanilag nagyon összetett, és a segítő részéről nagy bölcsességet kíván. Volt már, hogy nehéz helyzetbe kerültél, és erre valaki kedvesen megveregetve a vállad, mondván: “Olvasd csak el a Róma 8,28-at, neked szól!”. És ha igen, milyen érzés volt? Na ugye!
Itt a nyár, a táborok, a strandolás és a fesztiválok ideje, ám van egy meglehetősen ősi tevékenység, ami kezd kiveszni a divatból: a zarándoklat. Pedig jobban fel tud tölteni, mint pár nap a plázson.
Az élet kultúráját éljük, melyben az értékek: a fiatalság, az egészség, az élmények hajhászása. Mindenhonnan ezek vesznek bennünket körül… És akkor teljesen váratlanul egyszer csak meghal egy közeli ismerősünk, mi pedig értetlenül állunk az esettel szemben: „sosem gondoltam volna, hogy ez vele is megtörténhet”. Manapság a halállal valahogy nem tudunk mit kezdeni, és a kultúra el akarja velünk hitetni, hogy mi sose halunk meg. Sőt, hogy mi sose leszünk betegek, sose leszünk rákosak, velünk sosem történhet baleset. Mindig csak másokkal.
Kilencven órán keresztül tartó bibliaolvasási maraton helyszíne a washingtoni Capitolium előtti tér. Huszonhét év óta minden évben megtartják a rendezvényt, amely a vallásnak az amerikai életben játszott szerepére kívánja felhívni a figyelmet.
Manapság a kereszténység napi rendszerességgel kapja meg kritikaként, hogy ne legyen ilyen szűklátókörű, mutasson nagyobb nyitottságot, elfogadást a világi trendek (enyhén szólva érdekesen értelmezett egyenlőség-és szabadságjogok, sokszínűség és így tovább) képviselői felé. Igen furcsa elvárás, több szempontból is.
Szeretnénk nektek hétről hétre olyan keresztény zenekarokat mutatni, akik fiatalos, lendületes, (vagy éppen elmélyülős), de mindenképp minőségi zenét játszanak. A mai napra egy ausztrál bandát, a Planetshakers-t választottuk, egy igazi bulizenekart, ami amellett, hogy kiváló poprockot játszik és elképesztő hangulatot teremt, a koncertjein sosem feledkezik meg arról, hogy az evangéliumot is hirdesse.
Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! Vagy mégsem? Miért fontos egyáltalán egy kereszténynek hinni a feltámadásban?
Ha az Evangélium hirdetésének erről a formájáról esik szó, általában mindenki húzza a száját. Az utcán tevékenykedő „térítőkről” szekták, akaratoskodó, kellemetlenkedő emberek jutnak az eszünkbe, akik láttán inkább úgy teszünk, mintha telefonálnánk. Valóban csak ez az útja az utcai evangelizációnak? Hogyan fogadjuk, ha minket szólítanak meg? Nekünk is meg kell jelennünk az utcán?