Türelmetlen ember vagyok, amióta csak az eszemet tudom. Ez egy olyan tulajdonság, ami miatt nehezen tudom átadni az irányítást Istennek. Amellett, hogy folyamatosan sürgetem, még kegyesen fel is ajánlom neki, hogy: Majd én megoldom, ne aggódj, innentől átveszem! Az is lehet, hogy nem hallottad meg az imádságomat…
A keresztény hitben nevelkedésnek hátránya, hogy mindent természetesnek veszünk. Unásig hallottuk már ugyanazokat a verseket, értelmük talán el sem hatolt a tudatunkig, a szívünkig. Megszoktuk, hogy Jézus meghalt a mi bűneinkért is, hogy van örök élet, és feltámadás. A megtéréskor ezek tudatosulnak, rádöbbenünk a saját bűneinkre, és a kereszt értelmére. Elfogadjuk ésszel is, hittel is, de könnyű visszacsúszni a megszokott vallásosságba.
A modern ember nehezen birkózik meg a halál gondolatával. De keresztényként hogyan gondolkozzunk erről? Rövid gondolatok hívő szemszögből.
Mikor mindenfélét mesélek barátoknak társaságban, sokszor szoktam azzal a képpel élni, hogy „megérint az Isten ujja”.
A húsvét előtti három hétben szeretnénk benneteket végigvezetni egy úton, amelyen szembe tudunk nézni a bűneinkkel, hogy a végén, húsvértra, valóban megérkezhessünk Jézus lába elé. Az úton Balicza Iván evangélikus lelkész van a segítségünkre, aki négy részből álló sorozatában végigjárja a bűntől a bűnbocsánatig tartó utat. A második rész a számonkérésről szól, hiszen “mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék a szerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt.” (2Kor 5,10)
Amikor már nem bírtam tovább, akkor imában azt mondtam Istennek: Tessék, vedd el, neked adom, szeretném, ha a tenyeredben lenne.
Olyan könnyű kimondani a megsemmisítő ítéletet mások felett, miközben megveregetjük a saját vállunkat: „Igen, én egy jó ember vagyok.” Ettől végtelenül megnyugszunk, és éljük tovább kis önáltató életünket, melyben rajtunk kívül mindenki más folyamatosan hibás.