Blog, Igehirdetés

Beszélnünk kell a bűnről – 2. rész – A számonkérés napja

A húsvét előtti három hétben szeretnénk benneteket végigvezetni egy úton, amelyen szembe tudunk nézni a bűneinkkel, hogy a végén, húsvértra, valóban megérkezhessünk Jézus lába elé. Az úton Balicza Iván evangélikus lelkész van a segítségünkre, aki négy részből álló sorozatában végigjárja a bűntől a bűnbocsánatig tartó utat. A második rész a számonkérésről szól, hiszen “mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék a szerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt.” (2Kor 5,10)

Reformációi evangélizációnk témája a bűn kérdés megoldása, mert a reformáció célja hitünk, életünk, Istennel való kapcsolatunk megújulása, és a bűn kérdés megoldása, a múlt rendezése, bűnbocsánat nélkül nincs életújulás. Ezt minden este el fogom mondani. Nem azért, mert nem tudnám másként kezdeni az igehirdetést, hanem azért, mert az ismétlés a tudás anyja. És ha csak ennyit megjegyez valaki ezeken az estéken, hogy szükségem van a bűneim, a múltam megoldására, akkor már nem hiába jött el. Persze, jó lenne, ha minél többen azt is megjegyeznék, hogyan történik ez. Sőt, a legjobb lenne, ha minél többen meg is tapasztalnák, átélnék, és úgy mehetnének tovább, hogy megoldódott az életem, Jézus Krisztustól új életet kaptam.

Összefoglalom a tegnap este üzenetét, amit hallhattunk. Azt üzente nekünk Isten igéje, hogy a bűn kérdés nem kérdés. Tudniillik, hogy nem kérdés az, hogy a bűn kérdése mindegyikünk életében ott van. Észre sem vettük, és mérhetetlenül, megfizethetetlenül eladósodtunk Istennel szemben, éppen úgy, mint Jézus példázatában az a szolga. Ahogyan tegnap este számoltunk, arra az eredményre jutottunk, hogy ha tízezer életünk volna, azalatt sem tudnánk rendezni, akkora adósságot halmoztunk fel Istennel szemben. Mégis úgy élünk, mintha minden rendben volna az életünk körül, és nem gondolunk arra, hogy egyszer eljön a számadás napja. Pedig eljön, ahogyan annak az adós szolgának is eljött. Mindannyiunk számára eljön előbb, vagy utóbb.

Amikor erre gondoltam, azonnal eszembe jutott egy telefon, amit pár héttel ezelőtt kaptunk. Az APEH-tól hívtak fel, hogy bejelentsék, kijönnek vizsgálatot tartani az alapítványunknál. Jász Klára testvérünkkel, a gazdasági felelősünkkel eléggé összeszorult a gyomrunk. Tudtunkkal minden rendben van az alapítvány ügyei körül, de ki tudja? Ha egyszer az APEH elkezd vizsgálódni! Napokat töltöttünk azzal, hogy átnézzük, napra késszé tegyük az iratokat a  számadásokat, és szorongva vártuk a vizsgálatot. Pedig csak egy adóhivatali vizsgálat volt. Milyen lesz, ha majd az vizsgálja meg az életünket, aki mindent lát, mindent tud, aki előtt így mondja az apostol: „mindnyájunknak leplezetlenül kell megjelenni, hogy ki – ki megjutalmaztassék aszerint, amiket e testben cselekedett.” Igen, eljön az elszámolás napja.

Hogy jön a számadás napja, arra Jézus éppen elégszer figyelmeztetett minket. Senki nem mondhatja, hogy ő nem tudott róla.

Igaz, mondta, hogy váratlanul jön majd az a nap, de arra mégis fel lehet készülni idejében, mert ő szólt, ő figyelmeztetett. Csak hát ezt nem vesszük komolyan. Nem vették komolyan Noé napjaiban, nem vették komolyan Lót napjaiban, mondja Jézus. Senki nem törődött Isten figyelmeztetésével. Ettek, ittak, kereskedtek, házasodtak, folytak a hétköznapok a maguk megszokott medrében, aztán egyszer csak váratlanul rájuk szakadt az ítélet, ami elől már nem lehetett menekülni.

De mivel is kell nekünk elszámolnunk? Ugyanavval, amivel ennek a szolgának kellett. Ura vagyonával. Azzal, hogy hogyan gazdálkodott vele. Nekünk is Urunk vagyonával kell elszámolnunk, avval, ami az övé: az életünkkel, és azzal, amit ugyancsak reánk bízott, az ő teremtett világával.

Mi úgy élünk ezen a világon, mintha mi lennénk a tulajdonosai. Úgy tekintünk az életünkre, és úgy tekintünk az egész teremtettségre, mintha mi lennénk annak az urai.

Az én életem, egyedül én rendelkezem vele – mondjuk. Mindennek és mindenkinek engem kell szolgálni. Nemcsak, hogy nem jut eszünkbe, hogy ennek a világnak van egy tulajdonosa, gazdája, és ez az Isten, de egyenesen tiltakozunk, visszautasítjuk ezt, és Isten tulajdonát a sajátunkként használjuk. Kitúrjuk Istent az ő birtokából. Ez a bűn! Ettől adósodunk el Istennel szemben.

Ami Noé és Lót napjaiban történt, az történik a mi napjainkban is. Az ember élete a teste körül, az élvezete, a megélhetése körül, önmaga körül forog. Pedig Isten nem erre adta az embernek az életet. Ha csak ennyiből állna az élet, ahhoz nem kellett volna Istennek embert, minket teremtenie, mert az állat élete is ebből áll, a testi szükségleteinek kielégítéséből. De ez nem emberhez méltó élet. Isten nem erre teremtett minket, nem erre adta az életünket, és ezt mi magunk is érezzük. A Biblia azt mondja, hogy Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette, és rá bízta a teremtett világot, hogy őrizze és művelje azt. Ez pedig azt jelenti, hogy az ember célja és feladata, küldetése ezen a világon az, hogy Istent képviselje, Isten helytartója legyen a világban. És éppen ezt tékozolta el az ember, ezt tékozoljuk el mi is, ezt a tőkét éljük fel nap, mint nap. Isten már nem is tényező ebben az életstílusban. Kiszorult, kikapcsoltuk, éljük az életünket a magunk céljai és a magunk érdekei szerint, a magunk alkotta játékszabályok, a magunk hozta rend szerint, Istennek már nincs helye. És most elsősorban a saját életünkre gondoljunk, hogy hol van benne Isten helye? Nem úgy van, hogy első a pénzszerzés, a karrier, a munka, a szórakozás, a család, a pihenés, és Isten az utolsó helyen van, ha egyáltalán van még hely a számára. Ez a nagy, törleszthetetlen adósság Isten felé.

Isten azért adta életünket, hogy boldogok legyünk, hogy boldoggá tegyük egymást, előbbre vigyük a világot, gyarapítsuk mindazt, amit ő teremtett. Nem akarta ő azt, hogy miközben mi a világában élünk, ne élvezzük annak örömét. Aki Isten javainak, tulajdonának hűséges kezelője, aki felelősen gazdálkodik az ő urának rábízott vagyonával, az úgy él, hogy élvezi környezetét, és a környezete is élvezi őt.

De aki azt mondja, mindez az enyém, majd én egyedül döntöm el, hogyan éljek, Isten ne szóljon bele, az eltékozolja ezt az isteni vagyont és tönkreteszi a maga és mások életét. Gondoljunk csak Jézusnak egy másik példázatára, a Tékozló fiúra. Pontosan ezt tette. Atyám, add ki a részemet, és ne szólj bele, mit teszek vele. Nem tartozom neked felelősséggel, majd én a magam kedve szerint tudom, hogy mit fogok kezdeni a vagyonnal. Hát, ha tudta is, de nem jól tudta. Mert a vagyon elúszott: felemésztették a vágyai, a felelőtlensége, a nemtörődömsége, a szórakozása, a haverok élősködése. Mindez azért, mert nem akart felelősen élni, nem akart számolni az atyával.

Ezt tettük mi mindnyájan, amikor otthagytuk Istent. Majd mi, egyedül. Majd mi, nélküle. Majd mi tudjuk, hogyan kell élni. Ez az élet csak tékozláshoz, csak adóssághoz vezet.

Pedig ennek a világnak van gazdája, van ura, és a világ nem a miénk. A gazda egyszer maga elé szólít mindnyájunkat és elszámoltat. Megkérdezi: mit tettél, hogyan gazdálkodtál az én tulajdonommal?

Kaptál tőlem egy életet. Egy emberi életet, amelyik több volt, mint az állati élet. Megálmodtalak, megteremtettelek téged, volt egy tervem veled. Nos, hol van az életedben ez a több? Akkor kiderül majd, hogy adósai vagyunk Istennek. Nem lettünk azzá, akivé lehettünk volna. Nem lettünk nemesek, bölcsek és jók, segítőkészek, hálásak, megelégedettek és szelídek, hanem értelmünket a gonoszságra használtuk, anyagiasak, önzők és gyűlölködők lettünk, eltorzultak, kifordultak lettek ösztöneink. Megfizethetetlen adósság.

Azután azt is mondja majd: Kaptál tőlem egy világot, hogy őrizd és műveld azt. Mit tudsz mutatni nekem? És akkor majd kénytelenek leszünk megmutatni neki egy tönkretett, kirabolt világot: kiirtott erdőket, kipusztított állatfajokat, beszennyezett levegőt, szeméthegyeket veszélyes hulladékokkal, nyomornegyedeket, éhező embermilliókat, fogolytáborokat és tömegsírokat. És Isten azt fogja kérdezni: ez az én világom?

Kaptál tőlem képességeket, kéri majd számon tovább Isten. Megáldottalak, hogy segítsd embertársadat, hogy boldogítsd őt, hogy szeress. Mit kezdtél az áldásommal? És majd vádolhatjuk magunkat előtte Ady szavaival, aki a Megátkozott ember című versében így ír: „Levágatom a két kezem,/ Mert mindig ölelni akar/ S ha én karolok, vétkezem./ Csípje a nyelvem vas-fogó,/ Mert mindig bántani akar,/ S ha én beszélek, romboló./ Lábam nagy botlás törje ki,/ Mert két lábam amerre jár,/ Csak mások bukását lesi./ És hunyjon el az életem,/ Mert csupa-csupa kárt csinál/ S ami áldás, az temetem.”

Így veszi majd sorra a számonkérés napján Isten az egész életünket. Akkor majd visszavonhatatlanul ki fog derülni, mennyire el vagyunk adósodva, mennyivel tartozunk neki. A sok el nem hangzott jó szó, a sok szeretetlenség, a sok keménység, a sok elmulasztott lehetőség, a sok eltékozolt idő, a sok nem helyén elköltött pénz, a másoktól megtagadott segítség, a sok közömbösség, a jóért ki nem állás, mind, mind tartozás lesz.

Nagyon meg fogunk lepődni a számonkérésnél, mert én úgy értem, hogy az ítélet középpontjában nem az lesz elsősorban, hogy mit tettünk, hanem az, hogy mit nem tettünk meg. Mit mulasztottunk el.

A gazdasági élet rendjéhez hozzátartozik az időnkénti számadás. Gyülekezetünkben most is délután a számvevőszékünk vizsgálta meg a pénztárat. Időről időre meg kell nézni, hogy rendben, jó irányba halad-e minden. Megfelel-e a gazdálkodás az előirányzatnak, a terveknek?

Nekünk is kell időnként ilyen számadást készíteni, és ez az evangélizáció egy ilyen alkalom. A mi előirányzatunk, amihez össze kell hasonlítani életünket, Isten terve. Azt kell vizsgálnunk, hogy mennyire felel meg életünk az ő gondolatainak? Így is mondhatnám, hogy mennyire vagyunk Isten gyermeke? Erre a mérlegre kell rátenni életünket, és ilyen konkrét kérdésekre kell válaszolnunk: Ismert bűneim közül hagytam-e el csak egyet is? Tisztább lett-e az életem? Mennyi igét hallgattam, mi valósult meg belőle az életemben? Milyen volt a szeretetem? Formálta, alakította-e az életemet az a kegyelem, amit napról-napra kaptam Uramtól, a Krisztustól? Közelebb kerültem-e Istenhez? Hát az emberekhez?

Szeretett testvéreim, Isten hív most erre a számadásra. Az APEH-hel nem lehet megtenni, hogy ha vizsgálatra bejelentkeznek, akkor azt mondjuk nekik, hogy nem. Az APEH jön. De Istennek mondhatjuk, hogy nem. És Isten akkor nem jön. De egyszer majd jön. Méghozzá váratlanul. A végső számadást nem lehet elkerülni. Mert arra figyelmeztet az apostol, hogy nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék, aszerint, amiket e testben cselekedett: vagy jót, vagy gonoszt. Így olvastam ehhez: az ember életében három kell van, ami ellen nem tehetünk semmit. Meg kellett születnünk, meg kell halnunk, és meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt. Isten most felkínálja nekünk a számadás idejét, hogy most rendezzük tartozásunkat. Az ő célja az, hogy készüljünk arra, hogy felelős életet éljünk. Hogy most rendezzük a vele való kapcsolatunkat, és minden tartozásunkat, ami életünkben felhalmozódott. Az a felelős ember, aki most mindent megtesz azért, hogy majd a végső elszámolás napján rendben legyenek a dolgai.

Erre kaptuk a kegyelem idejét, erre kaptuk a mostani számadás idejét is, mert most még odamehetünk Urunkhoz, Jézushoz, és kicserélhetjük eladósodott életünket, hogy a hátralévő időben adósság nélkül, tiszta lappal új életfelfogással élhessünk.

Ámen.

Balicza Iván

Még nem érkezett hozzászólás