777 2017. 03. 26.

Beszélnünk kell a bűnről 1. rész

“Ez a teológia, amelyik az embert egészen az önmegvetésig taszítja, amelyik azt mondja, hogy nyomorult férgek vagyunk, akik nem érdemeljük az életet, hogy a legjobb, ha alázatosan meghúzzuk magunkat és hason csúszunk a porban a félelmetes Isten előtt, nos, az ilyen teológia, a bűnről szóló ilyen tanítás nem talál utat a mai emberhez. És ezért mostanában inkább az ellenkező végletbe csúszott a keresztény tanítás és azt mondja: ne beszéljünk a bűnről, beszéljünk inkább Isten jóságáról.”

Három hetünk maradt húsvétig. Ezalatt a három hét alatt szeretnénk benneteket végigvezetni egy úton, amelyen szembe tudunk nézni a bűneinkkel, hogy a végén, húsvértra, valóban megérkezhessünk Jézus lába elé. Az úton Balicza Iván evangélikus lelkész lesz a segítségünkre, aki négy részből álló sorozatában végigjárja a bűntől a bűnbocsánatig tartó utat.

Jézus ezt a példázatot mondta: „Hasonló a mennyek országa egy királyhoz, aki számot akart vetni az ő szolgáival. Mikor pedig számot kezdett vetni, hoztak elé egyet, aki tízezer talentummal volt adós.” (Máté evangéliuma 18,23-24)

A bűn kérdés megoldása – ez idei reformációi evangélizációnk témája, és bevezetésként szeretnék néhány gondolatot elmondani erről a témáról.

hirdetés

Mostanában egyre kevesebbet beszélünk a bűnről, és ennek talán az a magyarázata, hogy ez egy ellenreakció. A múlt keresztény gondolkodása túlhangsúlyozta a bűnöket, és ez elriasztotta, túlságosan nyomasztotta az embereket. Ha csak akár ennek a mai kantátának a szövegét is nézzük, ilyeneket hallunk benne, hogy „Számlálhatatlan bűneimnek sora”, „Kegyetlen ítéletet fognak feletted mondani”, „Bűnökkel teli életem ijeszt”.

Ez a teológia, amelyik az embert egészen az önmegvetésig taszítja, amelyik azt mondja, hogy nyomorult férgek vagyunk, akik nem érdemeljük az életet, hogy a legjobb, ha alázatosan meghúzzuk magunkat és hason csúszunk a porban a félelmetes Isten előtt, nos, az ilyen teológia, a bűnről szóló ilyen tanítás nem talál utat a mai emberhez.

És ezért mostanában inkább az ellenkező végletbe csúszott a keresztény tanítás és azt mondja: ne beszéljünk a bűnről, beszéljünk inkább Isten jóságáról.

Egy magát két lábbal a világban élő embernek tartó valaki így magyarázta ezt nekem: Ma a fogyasztás világában élünk. Reklámokkal ébresztik bennünk az igényt, hogy vásároljunk, mert szükségünk van rá. A Tv-ben, rádióban, óriásplakátokon ránk özönlő reklámok elhitetik velünk, hogy szükségünk van arra az árura, amit hirdetnek, és a nélkül nem is tudunk élni. Felébresztenek egy igényt, hogy aztán eladhassák nekünk az árut. Ugyanezt teszi az egyház is, amikor a bűnről beszél; felébreszti a bűnbocsánat igényét, hogy eladhassa az áruját. Az embernek semmi szüksége nincs rá, de az egyház bebeszéli neki. Tényleg így van ez? Látszólag igen. Ha most az utcán odamennék valakihez, és megállítanám: Jó napot, megengedi egy pillanatra? Van itt egy kis bűnbocsánat – nincs véletlenül szüksége rá? Akkor az a valaki biztosan azt mondaná: Megmondom én magának mire van szükségem: egy millió forintra, arra szükségem van, de bűnbocsánatra nincs.

Pedig a bűn kérdés ma is élő kérdés, aktuális problémája az embernek.

A pszichológusok arra figyelmeztetnek, hogy a modern embernek nemcsak a felhalmozódó háztartási szeméttel van gondja, hanem lelkének felhalmozódott szemetével is. Ezért a pszichológia törekvése az, hogy a bűnt valamiképpen értelmezze, mivel gyógyítani, megoldani nem tudja. Elveszítette realitását a bűn, de nem veszítette el realitását a bűnös ember, aki a félelem és a szégyen érzetével küszködik mindazért, ami legbensőbb világában, énjében van. A modern ember számára az marad, hogy ne beszéljünk a bűnről. Bizonytalanná vált a bűn kérdése, a bűn mibenlétének a kérdése, a bűn megítélése is. Hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy csak az bűn, amit a jog elítél. És mégis, néha a jog is kénytelen kimondani azt, amit Tocsik ügyében kimondott a bíróság: jogilag nem volt bűn, amit Tocsik Márta elkövetett, joga volt hozzá, de mégis a jó erkölcsbe ütköző volt. És nehezen tudtam megmagyarázni gyermekeimnek, akik kérdezték, hogy mit jelent ez, mi az a bizonyos jó erkölcs. Ma a liberális gondolkodás korában élünk, amelyben mindenkinek az a jó erkölcs, amit ő annak tart. Nincs egyértelmű törvény, nincs egyértelmű erkölcs, nincs abszolút igazság, a bűn is relatív fogalom. És mégis van bűnkérdés, van lelkiismereti kérdés, amivel az ember küszködik.

Az egyik katolikus folyóiratban olvastam egy cikket, ami a bűntudatról szólt. Azt írta a szerző, hogy az ember nem a bűnösségébe pusztul bele, hanem abba, hogy tiltakozik bűnösségének a tudata ellen, a saját lelkiismerete ellen. Ez a lelkiismereti harc, amelybe bele is pusztult végül, legvilágosabban talán József Attila verseiben szólal meg. Az egyikben így írja: „Ijessz meg engem, Istenem,/ szükségem van a haragodra./ Bukj föl az árból hirtelen,/ ne rántson el a semmi sodra.” Egy másik versben pedig azzal gyötrődik: „Zord bűnös vagyok, azt hiszem,/ de jól érzem magam./ Csak az zavar e semmiben,/ miért nincs bűnöm, ha van.” Bűnösségét nem tudja elfogadni, de bűntelenségéről is tudja, hogy önámítás, és ezért lesz számára maga a bűntelenség a vétek, és „hogy ily ártatlan legyek, az a pokolnál jobban éget”.

Azért küzdünk, küszködünk a bűn kérdéssel, mert tagadjuk. Azért pusztulunk bele, mert tiltakozunk bűnösségünk ellen.

És miközben az ember abba a liberális csapdába esett, hogy nincs bűn, hogy bármit meg lehet tenni, és ezért nincs szüksége bűnbocsánatra sem, aközben a saját lelkünktől vagyunk védtelenek, mert nem tudjuk önmagunkat mégsem felmenteni, nem tudjuk elhinni ártatlanságunkat és a saját lelkiismeretünk kínoz meg minket a legjobban.

Egyre kevésbé tudunk megbocsátani önmagunknak, enélkül pedig nincs újrakezdése az életnek.

Evangélizációs sorozatunk erről a témáról, a bűn kérdés megoldásáról szól.

Hogy bűn kérdés van, az nem kérdés. A bűn kérdés olyan, mint a betegség kérdés. Mindenkinek van valami baja. Legfeljebb az egyik embernél már látszik, már vannak tünetek, a másiknál még nem látszik. De egy alapos kivizsgálás sok mindent felszínre hozna. Az egyik még maga előtt is tagadja, a másik már kétségbeesetten jár orvoshoz. De egészségügyi kérdései mindenkinek vannak. Bűn-ügyi kérdései is vannak mindenkinek. Csak legfeljebb még nem akar tudni róla, úgy tesz, mintha nem lenne. Bűn-kérdés van, bűn-kérdése minden embernek van!

De van-e megoldása a bűn kérdésnek? Erről akar velünk beszélni ezeken az estéken Jézus.

Ez a példázat arról beszél, hogy az ember, – mert az a szolga az embert jelenti, minket, mindnyájunkat, így is mondhatnám, hogy téged, testvérem, és engem – tehát az ember, mi, reménytelenül el vagyunk adósodva Istennel szemben. A Biblia a bűnről úgy is beszél, mint adósságról. A bűn adósság: Istennel szemben, és a másik emberrel szemben.

Ahhoz, hogy Jézus példázatának ezt az üzenetét, szemléletét megértsük, röviden el kell mondanom, miről is van szó. Abban a korban szokásos gyakorlat volt, hogy egy király, egy birodalom ura felosztotta birodalmát a leghűségesebb emberei között, mintegy hűbérbirtokba adta nekik az ország egy-egy területét. Ennek fejében hűséggel és a tartomány javainak megszabott kvótájával tartoztak neki. A király időről időre elszámoltatta ezeket a hűbéreseket. Egy ilyen számadásról van tehát szó, amikor kiderül, hogy az egyik hivatalnok 10.000 talentummal tartozik. Iszonyúan sok pénz ez, akkori viszonyok között is, megfizethetetlen adósság. Hogy érzékeljük, valahogy átszámítsuk, egy talentum 6000 drachmának felet meg, és egy drachma volt egy napszám. Egy drachma tehát körülbelül 3000 Ft, egy talentum akkor 6000-szer 3000, az 18 Millió forint. És 10.000 talentum akkor 180 Milliárd forint. Ennyi volt annak a szolgának az adóssága. Ennyit csak egy államkasszából lehet elsikkasztani, és ennyit egyetlen ember sem képes visszafizetni. De másféleképpen is számolhatunk. Ha egy drachma volt egy napszám, akkor a 10.000 talentum 60 Millió napszámnak felel meg. Hány napot él egy ember? Ha 90 évig él, az akkor is megközelítőleg csak 30.000 nap. Ha minden nap, éjjel, nappal dolgozik valaki, még 10.000 élet is kevés lenne, hogy ledolgozza adósságát.

Jézus azt mondja, hogy az ember, te és én, így el vagyunk adósodva Istennel szemben. Nem egész életünkkel, de 10.000 élettel tartozunk Istennek. Lehetetlen rendezni az adósságot.

Felvetődik bennünk a kérdés; hogyan lehet ekkora adósságot felhalmozni? Hogyan nőhetett ilyen nagyra? És főleg; hogyan lenne ez miránk érvényes? Kálvin János azt válaszolja erre: úgy, hogy nem csak időnként, hanem napról-napra növeljük tartozásunkat.

Hittanos gyermekeknek tette fel egy hitoktató a kérdést, hány bűnötök van? A gyerekek elkezdték mondani, egy, kettő, aki a legtöbbet mondta, azt mondta: van vagy tíz. A hitoktató akkor azt mondta nekik: gyerekek, számoljunk egy kicsit. Ugye, naponta elkövettek egy bűnt. Megegyeztek, hogy egyet biztosan elkövetnek. És ugye, naponta egyszer gondoltok is olyat, ami bűn. Igen, mondták a gyerekek. Akkor ez már kettő. Válaszolta a tanár. És tudjátok, hogy úgy is lehet bűnt elkövetni, hogy nem teszünk valamit, amit meg kellene tennünk. Ezt hívjuk mulasztási bűnnek. Ilyen is van, felelték a kicsik. Akkor álljunk is meg, szóval van naponta legalább három bűn. Mennyi az egy évben? A gyerekek számoltak, és azt mondták: 1095. Jó, legyen csak ezer- engedett a hitoktató. És most azt mondjátok meg, hány évesek vagytok? 10-12 válaszolták. Akkor szorozzátok meg ezerrel. Ennyi bűnötök van.

És ha mi szorozzuk meg az éveink számát ezerrel? Hány bűnünk van? Negyven, ötven, hatvanezer? Vagy még több? Pedig milyen kevés az a napi három bűn! És hogy felhalmozódik az adósság!

Adósai vagyunk Istennek, hálával, engedelmességgel, szeretettel – és ezek ellen nem csak egyszer vétünk naponta. Sokkal több bűnünk, sokkal több adósságunk van, mint ahogyan azt nagyvonalúan kiszámoltuk. Hát élhet-e valaki jó lelkiismerettel, nyugodtan, ekkora adósságot hordozva? Mi lesz, ha eljön az elszámolás napja?

Fiatal koromnak volt egy időszaka, amikor nagyon felelőtlenül éltem. Sok adósságom volt, sok embernek, sokfelé tartoztam. Már nem mertem kimenni az utcára, mert féltem, hogy összetalálkozom valakivel, akinek tartozom. De otthon sem voltam nyugodt. Csengőfrászom volt, mert mindig arra gondoltam, jön valaki, aki számonkéri az adósságomat.

Vajon mit érezhetett az a szolga, amikor először hozzányúlt az ura tulajdonához? Biztosan nyugtalan volt. Figyelmeztette a lelkiismerete. De talán ő is nyugtatgatta magát: Csak egy kicsit. Aztán visszateszem, rendezem. Nem fogja senki észrevenni. Mi is ilyenekkel szoktuk nyugtatgatni magunkat, amikor bűnt követünk el. Aztán megszokás lesz belőle, aztán már nem is érdekel. Így halmozódik fel a megfizethetetlen adósság. Az a negyven, ötven, hatvanezer bűn. Az a tízezerszeresen eladósodott élet.

Az a szolga, az az ember nyilván érezte, hogy nagy baj van, rettegett, hogy egyszer le fog bukni, de valahogy mégis túltette magát rajta. Szinte érthetetlen, hogy élhet valaki ekkora teherrel, állandó félelemben, – hogy nem roppan össze idegileg. Hogy boldog nem volt, abban biztos vagyok.

Szeretett testvéreim: hogyan is lennénk mi boldogok, hogyan is lenne rendben a lelkiismeretünk, hogyan is lennénk nyugodtak, amikor ekkora adósságot, ekkora lelkiismereti terhet hordozunk, amikor lelkünk mélyén ott lapul a számonkéréstől való rettegés, a sötét félelem? És még te mondod, még mindig azzal álltatod magad, hogy Isten előtt jó a lelkiismereted?