#csakegygondolat, Varga Gergő Zoltán

Mikor megérint az Isten

Mikor mindenfélét mesélek barátoknak társaságban, sokszor szoktam azzal a képpel élni, hogy „megérint az Isten ujja”. Mert tényleg vannak olyan pillanatok az életben, mikor azt érzi az ember, szembe jön az egész világ, te meg állsz egymagad, kifogysz a racionális érvekből, könnyebb lesz a talpad alatt a föld, és már úgy széttennéd a kezed, hogy „ennyi voltam, sodorjatok, vigyetek.” Ekkor jön az érzés, hogy a lelkem mélyének legzavarosabb pontján fény gyúl és béke támad. Megérint az Isten ujja. És ez a parányi pont – amit világosan látok, nem tőlem való – ott van, mint egy kihunyhatatlan mécs lángja, gyökeret ver odabent, és nem engedi, hogy elszakadjak arról az útról, amire az Úr pakolt rá. A legnagyobb káosz közepén, mikor úgy igazán összecsap minden hullám az ember feje fölött, teljesen abszurd a békének az a mini végvára, ami beveszi magát a lelkem egy sarkába. Lehetne mondani, hogy milyen abszurd humora van az Istennek – egyébként néha tényleg –, de miből érzed, ha nem ebből az egészen képtelen jelenlétből, hogy soha nem vagy egyedül hagyva? „Ahol elhatalmasodik a bűn, ott túlárad a kegyelem.” És milyen jó, hogy ilyen hűséges az Isten! Hogy nem tágít mellőled, mikor szükségben vagy. Hogy mindig ráér. Mindig rád ér.

[…]most nem tervezek,

most nem akarok,

most nem teszek semmit sem,

csak engedem, hogy szeressen az Isten. […]

Varga Gergő Zoltán

Még nem érkezett hozzászólás