Szokatlan nagypéntek köszöntött rám. Még sosem jártam keresztutat otthonomban, most mégis adta magát a helyzet, nincs más lehetőség a kálvária helyett csak a négy fal között. Ekkor jutott eszembe, hogy keresztünket mindannyian szoktuk otthonunkban is hordozni, nem csak kinn a nagyvilágban. Nem kellett messzire mennem, hogy stációkat találjak itthon a tárgyaimban.
A Bors Székely János szombathelyi megyés püspököt kérdezte húsvét ünnepéről, a feltámadásról és a csodákról. A püspök gyönyörű történettel magyarázta el, mit is jelent az örök élet perspektívájában élni.
Gyönyörű, katartikus vers érkezett hozzánk. Közeledve az adventi időszakhoz, egyre többször gondolunk bele a megváltás történetébe, mely a karácsonnyal kezdődik és évről évre megünnepeljük. Ennek a megváltásnak a történetét írta meg olvasónk egy különleges versben.
November elsején mindenszentek napja van: azokat ünnepeljük, akik földi életüket követően már a mennyországban vannak!
Az élet kultúráját éljük, melyben az értékek: a fiatalság, az egészség, az élmények hajhászása. Mindenhonnan ezek vesznek bennünket körül… És akkor teljesen váratlanul egyszer csak meghal egy közeli ismerősünk, mi pedig értetlenül állunk az esettel szemben: „sosem gondoltam volna, hogy ez vele is megtörténhet”. Manapság a halállal valahogy nem tudunk mit kezdeni, és a kultúra el akarja velünk hitetni, hogy mi sose halunk meg. Sőt, hogy mi sose leszünk betegek, sose leszünk rákosak, velünk sosem történhet baleset. Mindig csak másokkal.
Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! Vagy mégsem? Miért fontos egyáltalán egy kereszténynek hinni a feltámadásban?