Fel-támadás

Egy novella a feltámadásról. Kicsit másként, mint megszoktuk, de Princzinger Anna vendégszerzőnk írásából az is kiderül, hogy miért sírhat egy ember, ha találkozik egy kislánnyal és egy galambbal.

Belépsz a templomba, keresed a villanykapcsolót, nem találod, ideges vagy és fázol, előveszed a mobilod, hogy azzal világíts, kopog a cipőd alatt a kőpadló, árnyak nyúlnak szét a falon, velük nyúlsz; valahova. Keresel valamit, kétségbeesetten kalimpálsz, megmarkolod a levegőt és nagyot nyelsz. Rág az üresség. Remegsz. A mécseseket kiteszed a tartóba, mind a húszat, mindig húszat hozol, előveszed a gyufát, alig akarnak meggyulladni a kanócok, ami ég, annak is, mintha nem lenne lángja, próbálkozol, míg ketté nem törik az összes gyufaszál. Keresztet vetsz, és csak állsz, nézed a merev lángokat, azt akarod, hogy táncoljanak, legalább mozduljanak meg, sikoltani tudnál, amikor erre gondolsz, leszeged a fejed, motyogni kezdesz, automatikusan jön az ima a szádra, az agyadban egy szó van, miért. Összehúzod magadon a kabátot, az jut eszedbe, hogy nem is vagy olyan öreg, negyven múltál, aztán valami gyerekima szövegét kezded mondogatni, mintha bizonyítani akarnád, hogy emlékszel, pedig ez is csak megszokás. A kereszthez térdelsz, elsuttogod a Miatyánkot, fogalmad sincs, mit jelentenek a szavak, felállsz, körbenézel, keresed a kannát, van még időd meglocsolni a virágokat, megtalálod a kereszt mellett, alig bírod el, oldalt kicsorog a víz, az arcodat kiveri az izzadság.

A hajnal beszűrődik az ablakon. Válladra kapod a szatyrod, kisietsz a kapun, rohannál a buszmegállóba. A lépcsőn belebotlasz egy kislányba, rád emeli a tekintetét, nem bírsz továbbmenni. Pár pillanatra megáll az idő. Csak párra. Aztán arra gondolsz, biztos nem miattad csillog a lány szeme. Valamit szorongat az ölében, nyújtogatod a nyakad, közelebb lépsz, halk búgást hallasz, galambbúgást. Összeolvad a fehér ruhával a fehér galamb. Csak a csőre piroslik.

Nevetés a kislány arca. A szél áttetsző tincseket fúj a szemébe, egyik kezével mosolyogva tűrögeti haját a füle mögé, másikkal a madarat simogatja. Tudod, hogy lekésed a buszt, mégis percekig állsz ott egy helyben, szótlanul. Nyugodtan.

hirdetés

Talán a csillogás neked is szól. Kezded elhinni, mert annyira igaz, érzed, hogy az. Megkérdeznéd, mi a galamb neve, vagy hogy kerül ide hajnalban a lány, de nem bírsz szólni, gombóc kúszik fel a torkodba, bosszankodsz, hogy ilyen érzelgős vagy, akkor ugrik be, hogy legalább négy éve nem sírtál. Szeretnél? Döbbenten meredsz a kislányra, aki a galambnak gügyög. Szeretnél sírni? A hátad mögé nézel, keresed, hogy ki szólt.

Valami szorítja a torkod.

A galamb mozgolódik, a kislány nevetni kezd, felpattan, leszalad a lépcsőn, kiengedi kezéből a galambot, kitárt karokkal forog, a madár a levegőben utánozza, aztán elrepül.

Sírsz. A függönyön át a kislány elmosódott alakját látod, egy fehér lepedőt. Lerogysz a lépcsőre, és hagyod, hogy a szél belefújja a tincseket a szemedbe.

Princzinger Anna

hirdetés