Remek stílussal megírt vendégírás érkezett a postaládánkba: Csenge november elsején született, így neki ez a nap furcsa kettős érzéssel telik el évről-évre. Egyszerre ünnepel és emlékezik, ezt az érzelmi hullámvasutat pedig egy kiváló blogbejegyzésben mutatja be!
A júniusban megrendezett első Máriabesnyői Mladifest nagysikerű zenekara, a libanoni Sancta Maria Choir vezetője, Jamil Toufic meghívására egy rövid libanoni látogatáson vehettem részt. Az országról nem sok ismeretem volt, tanulmányaimból azonban emlékeztem arra, hogy egykor a Közel–Kelet Svájcának nevezték, erős keresztény közössége pedig meghatározó politikai, gazdasági szerepet tölt be. Amit viszont megtapasztaltam, az elvarázsolt.
Nagyon sokféleképpen tudunk elveszteni valakit. Elfeledkezünk róla, összeveszünk vele, távol költözünk tőle, egyre kevesebbet beszélünk vele… Vagy, ami végleges és visszavonhatatlan, a halál is elválaszthat bennünket egy-egy szeretett személytől. Bár keresztényként erősen bízunk benne, hogy ő már jól van, nem szomorkodik, mi mégis fájdalmat érzünk és egyfajta űrt, ha rá gondolunk. Ha pedig igazán közel állt hozzánk az elvesztett személy, akkor eleinte alig telik el perc, hogy ne gondolnánk rá.
Amióta apuka lettem, minden egyes napon gyönyörködök a gyermekünkben és abban, mekkora csoda részesei lehetünk. Olyan ajándék, amelyért nem lehetünk eléggé hálásak, de amely alig elképzelhető felelősséget ró ránk. Fantasztikus, hogy Isten engedi, hogy ilyen módon is részt vegyünk csodálatos tervében!
Egy minden szempontból tipikusnak mondható reggeli rádióműsorban tették fel a kérdést néhány napja a hallgatóknak, mit üzennének a tizennyolc éves önmaguknak, ha egy mondatot eljuttathatnának a múltba. Amíg meg nem érkeztek a válaszok, csak fél füllel hallgattam az adást. Aztán elszomorodtam…
Általában hajlamosak vagyunk rá, hogy azt gondoljuk: a hazánkat csak nagy, heroikus tettekkel, történelmi pillanatokban lehet igazán hathatósan szolgálni, s hogy vannak, akik gyakorlatilag erre születnek. Hogy mi a hétköznapjainkban nem sokat tehetünk. Szerintem nem így van: a legapróbb, tudatos tettek is hozzájárulhatnak, hogy Magyarország egyre jobb hely legyen, hogy jobb legyen itt élni és hogy a hazánk felemelkedhessen.
Minden évben van egy alkalom, mikor szervezetten lehet önkénteskedni a 72 óra kompromisszum nélkül keretein belül, amelyen fiatalok százai apró jó cselekedetekkel óriási megmozgató erőre képesek és az eredménye mindig látványos változás. Ha ezt a szürke hétköznapokban egyedül tesszük, az lehet, elvész a nagy zűrzavarban, így viszont garantált, hogy jó hangulatban, közös erővel, nagy dolgokat vihetünk véghez.
A napokban az egyik legolvasottabb magyar internetes újságon megjelent egy cikk a monogámiáról. A reklámcéllal íródott cikket nem is a honlap szerkesztői jegyzik, és az egyik legújabb magyar filmet hivatott népszerűsíteni. A PR ügynökség egy meg nem nevezett tagja a film témájából adódóan be akarja bizonyítani a kedves olvasóknak, hogy a monogámia és a házasság intézménye mára már ódivatú, és egyszerűen tarthatatlan dolog, mely teljességgel ellenkezik az emberi természettel.