Lelkiség

A böjt bűnbánat, nem búbánat

Megszokásból? Fogadalomból? Miért szoktunk böjtölni? És sokszor miért a szomorúság jut róla az eszünkbe?

Immár a Nagyböjt derekán is túl vagyunk, szinte kevesebb van előre, mint amit magunk mögött hagytunk. Talán végre már sikerült felvenni a rutint is, mit mikor kerülök el, belövök egy-két jó cselekedetet naponta, és mire a nap végére érünk, csak annyit tudunk rá mondani: „Letudtuk!”

Találónak érzem ezt a szót. Letudni annyit tesz, hogy képes voltam megcsinálni az önmagam elé került kihívást. Viszont nem mindegy, hogy miket is szoktunk letudni: egy dolgozatot, vizsgát, a munkaidőt, esetleg egy kis testmozgást. Tegyük fel a kérdést: Mi a közös ezekben? Szerintem az, hogy egyiket se feltétlen szívesen csináljuk.

Tudom, hogy sokan szívesen sportolnak, dolgoznak, tanulnak, ezért nekik nem jelent nehézséget egy-egy ilyen megmérettetés. Viszont ezek az emberek nem is letudni szokták. Ha valamit úgy érek el, hogy elégedettség tölt el közben, akkor általában azt mondjuk rá: „Megcsináltam!” Nem szeretnék jó bölcsész módjára eljátszadozni a szavakkal (bár eddig is azt csináltam), viszont egyfajta különbséget mégis érezhetünk a kifejezések között.

Sokszor mi magunk is csak úgy „letudjuk” a böjtöt. Igen, ez egyfajta elvárás, vagy bármilyen más indíték lehet, de azért valljuk be, hogy ha böjtölünk is, azt nem mindig kellemességből tesszük. Eleinte persze nagy a lelkesedés. „Úgyis csak párszor kell az évben, meglesz ez idén is” – mintha valami ciklusos challenge lenne az egész. Pedig a lelki élet nagy tanítói, a sivatagi atyák még egész máshogy élték meg ezt a böjtöt. Igen, kicsit extrémek voltak az öregek, de hát ilyenek néha a példaképek.

Érdekesnek tartom, hogy a böjthöz miért szoktuk a komorságot, a szomorúságot, és az egyhangúságot kapcsolni. Bár benne van a bűnbánatban a bánat, mégsem az a fajta szomorúság ez, amit mondjuk veszteség miatt szoktunk érezni. „Amikor böjtöltök, ne legyetek bús képűek, mint a képmutatók.” (Mt 6,16) – bár ez a búskomorság ma már nem a képmutatás miatt jön fel elsősorban. A világ az elmúlt évszázadban robbanásszerűen gyorsult fel körülöttünk. Ami régen természetes volt, az ma már lassú, és nincs türelmünk kivárni bizonyos dolgok végét.

Például, ha valami jó infót akarok szerezni, akár ehhez a cikkhez is, csak rákoppintok a kis zöld-sárga-piros kerékre itt a gépemen (Chrome böngésző), és máris információk tárháza van előttem pillanatok alatt. De ha valamitől belassul a net, és egy oldal nem egy, hanem mondjuk öt másodperc alatt (!) tölt be, akkor már képes vagyok a hajamat tépni. Hol volt ez a probléma évekkel ezelőtt? És valahol itt van a baj. A világunk megváltozott, és nem igazán fér már bele a mi kis posztmodern életünkbe a böjt. Inkább csak egy vallásos nyűg. Na meg a bűnbánat és a gyónás.

Pedig az igaz bűnbánat valahol öröm. Létezik az a pont, ahol az ember felismeri, hogy valamit tényleg nagyon elrontott. Az igazán fontos elé helyezett olyan képlékeny dolgokat, mint a pénz, a siker vagy a pillanatnyi örömök. Közben pedig már lassan el is felejti, hogy a boldogság olyan hosszútávú dolog, amibe néha még beleférhet egy kis kellemetlen érzés. Mert a boldogságomat nem az határozza meg, hogy mindig jól érzem-e magam, hanem az, hogy a nehézségek és fájdalmak ellenére is van hitem Istenben, abban hogy az Ő tervében minden rendben van. Van reményem abban, hogy a dolgok jobbra fognak fordulni, mert ha túllépek a nehézségeken, akkor van rá igazi esélyem, hogy a görbe utak egyenessé változzanak. A boldogság az, hogy tudom: szeretve vagyok, még ha ezt nem is mindig érzem. Az igazi boldogság nem látványos, de valódibb minden múló örömnél.

Ezért nem bánatos dolog a böjt sem. Kereszténynek lenni nem egy „lifestyle”, hanem tanúságtétel. Azért bánom a bűneimet, mert kiestem ebből a hitvallásból a vétkek miatt, de ugyanakkor örülök is, mert a könnyeim – még ha lelkiek is – mosnak olyan tisztára, hogy visszatérjek Istenhez, aki mindig arra vár, hogy megbocsáthasson nekünk, és közösségben lehessünk vele.

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás