Blog

Apostolkodás mai fiatal szemmel

Ha egy első századi keresztény eljönne a mai világba, biztos, hogy nem hinne a szemének. Nem elsősorban a technikai fejlődésre, és a nyelvi másságokra gondolok. Nézzük inkább azt, hogy milyennek látná az Egyházat, azt a közösséget, amelynek ő maga is a tagja.

Elsőre azt látná talán, hogy ez már nem az a közösség, amit ő megismert. Biztos vagyok benne, hogy sok különbséget venne észre, akár a felépítettség, az elterjedés, vagy esetleg a szabadság és biztonság terén. Legalábbis itt Európában. De ami nagyon más lenne talán az, hogy nem látná ugyanazt a lelkesedést, ami az akkori keresztényekben megvolt. Hogy ez mégis mekkora probléma? Hát azt hiszem, hogy az. Mennyire mondható a mi felelősségünknek vagy hibánknak? Ez talán már nem olyan egyértelmű.

Arra a kérdésre visszatérve, miszerint ugyanazt az Egyházat látná-e, a helyes válasz valójában az, hogy igen. Az Egyház ugyanaz volt a múltban, mint most is. Csak más járulékokban. Az az elmúlt két évezred sokat formált és alakított külsőre az Egyházon, mégis képes volt ugyanaz megmaradni. Ez pedig nem emberi teljesítménynek a műve, hanem a Szentléleké. „Fluctuat, nec mergitur” – ahogy a reformátusok mondják az Egyházról: „Hánykolódik, de nem süllyed el”. De ez a biztonság Istentől eredő gondviselés, amely fenntartja ezt a „zarándok-egyházat” a történelem hullámain. A különbségek mégis meglátszódnak a hajótesten.

Nekünk sem felelősségünk, sem hibánk nem lehet az, hogy melyik korba, vagy milyen helyre, illetve körülmények közé születünk. Sajnos a mai világban egy embereknek a Katolikus Egyházról nem az ugrik be elsőre, hogy egy felsőbb értelmes Lény által irányított közösség. Azonban ez nem egy olyan dolog, ami ellen ne tehetnénk semmit. Az Egyháznak mindannyian a tagjai vagyunk, akik meg vagyunk keresztelve. Ennél fogva bizony mi is részesedünk azokban a karizmákban, amikben részesültek az első korok keresztényei is. Azok a keresztények, akik igazi meggyőződésből, sokszor az életük árán is hirdették az evangéliumot, szavukkal és tetteikkel. Akik meg tudtak térni, és hiteles életpéldával meg tudtak győzni egy egész kontinenst, hogy van üdvösség, és van szabadulás, csak higgyenek az Isten Fiában.

Igen, ezekben a karizmákban mi is ugyanúgy részesülünk.

Minekünk is feladatunk felállni a megszokott hétköznapi kereszténységünkből, és napról napra egy kicsit jobbá válni, és nem feladni a küzdelmet a bűnök és kísértések ellen.

Ehhez úgy vélem, hogy először is őszinte önvizsgálatra van szükségünk. Időnként álljunk meg, és nézzünk magunkba, hogy éppen hol állunk a mi saját tanítványi mivoltunkban.

Ugyanis tanítvánnyá kell válnunk, tanítványként kell magunkra is tekintenünk. Sokszor a megszokások mellett nem veszünk észre az új lehetőségeket, melyekkel az örömhír terjesztésébe mi is bekapcsolódhatunk. Ezekre a blogokra ilyen példaként tekintek, de egy munkahelyen, egy baráti sörözésben, egy film utáni véleménycserében is mind ott vannak a lehetőségek. Persze nem árt az ilyen tapasztalatainkat olyan emberekkel is megosztani, akik már régebben és mélyebben benne vannak az apostolkodásban, papokkal vagy tanárokkal. Ők tapasztaltabbak, és sokszor jobban látják bizonyos módszerek következményeit, mint mi. De ennek ellenére mégis szeretnék mindenkit biztatni arra, hogy ha van egy jó ötletünk, ha van bátorságunk, akkor merjünk tanúságot tenni a hitünkről, hiszen ha körbenézünk, akkor észre kell vennünk, hogy a világnak szüksége van erre, még ha nem is ezt akarja mutatni.

Mi vagyunk a föld sója (Mt 5,13), adjunk hát ízt a világnak!

Kiss Máté

kép: pexels.com

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás