„Az imádság a lélek lélegzése” – de miért olyan küzdelmes?

A keresztény élet elválaszthatatlan része az imádság. Mégis olyan gyakran tapasztaljuk, hogy nem működik jól az imaéletünk, nehezen állunk neki, és ha rá is szánjuk magunkat, elkalandoznak a gondolataink. Ezúttal a Katolikus Egyház Katekizmusában kerestük a választ az imádság nehézségeire és kísértéseire. Választ találtunk arra is, hogy miért érezhetjük azt, hogy kérésünk nem talál meghallgatásra, valamint hogyan válhat hatékonnyá az imádságunk és milyen felismerésekhez vezet mindez.

Ismerjük jól a Tesszalonikaiaknak írt első levél buzdítását „szüntelenül imádkozzatok”. (1Tessz 5,17) Számomra ez a felszólítás egyenlő azzal a lelkülettel, melyet nekem a Szeretetláng lelki napló tanított meg:

életünk pillanatai, a munka, a pihenés, minden mozdulatunk és rezzenésünk imádság legyen.

Ezt a sokunk számára igazán kedves, az „Úrral való egység imája” foglalja össze gyönyörűen. Ez természetesen egy nagyon szép és nemes cél. Megvalósítani azonban korántsem egyszerű.

hirdetés

Sokat foglalkoztunk már az imádság kérdésével, de kiindulásként ismételjük át, tulajdonképpen mi az ima.

Az ima párbeszéd, kapcsolat Istennel.

Lényege szerint egy szívbéli kapcsolódás Istenhez, jelenlét az Ő jelenlétére, nyitottság és befogadás. Szalézi Szent Ferenc szerint: „az imádság a lélek lélegzése”. Ahogy a levegő szükséges a testünk életben tartásához, úgy az imádság is szükséges a lelkünk számára. Szalézi Szent Ferenc tanítása szerint az imádság során találkozunk a szeretet forrásával, közvetlen kapcsolatba lépünk Istennel, megnyílhatunk előtte és átadhatjuk magunkat az Ő szeretetének és irgalmának.

Szent II. János Pál pápa így ír a Novo millenio ineunte (Az új évezred kezdetén) című apostoli levelében: „olyan kereszténységre van szükség, mely mindenekelőtt az imádság művészetét gyakorolja. […] Tudjuk azonban, hogy az imádság nem tekinthető automatizmusnak. Tanulnunk kell imádkozni, mindig újból be kell fogadnunk az isteni Mester ajkainak művészetét, ahogy az első tanítványok is tették: »Uram, taníts meg minket imádkozni!« (Lk 11,1) ”.

Az imádság során kialakul az a párbeszéd Krisztussal, amely bensőséges barátai közé emel bennünket

 »maradjatok hát bennem, s akkor én is bennetek maradok« (Jn 15,4). Ez a kölcsönösség a keresztény élet lényege, lelke […].” (32. pont)

Tudjuk az Írásokból, hogy Jézus is sokat imádkozott. A Katolikus Egyház Katekizmusa így foglalja össze: „Szent Lukács evangéliuma kiemeli a Szentlélek működésének és az imádságnak fontosságát Krisztus misztériumában. Jézus küldetésének minden döntő lépése előtt imádkozik: mielőtt az Atya tanúságot tesz róla a megkeresztelkedésekor és a színeváltozásakor, és mielőtt szenvedésével beteljesíti az Atya szeretetteljes tervét. Imádkozik apostolai küldetésének döntő lépései előtt is: […] Jézus imádsága az üdvösség azon teendői előtt, melyeket az Atya kér tőle, emberi akaratának alázatos és bizalommal teljes odaadása az Atya szerető akaratának.” (KEK 2600)

Fotó: dreamtime.com

Néha nagyon könnyű imádkozni, elidőzni az Úr társaságában és tapasztalni ennek a közösségnek az édességét. Igazán jó és felettébb megindító, amikor az Úr megajándékoz jelenlétének érzetével, de ez nem mindig van így.

Gyakrabban tapasztaljuk azt, hogy nehéz imádkozni.

Nem egyszerű időt találni, és ha neki is állunk, nem biztos, hogy ott vagyunk: cikáznak a gondolataink. Néha azt sem tudjuk igazán, hogy az Úr meghallgat-e minket, nem igazán érezzük, hogy bármi történne. Ezeket a kérdéseket érintette Simon Dávid atya és Gájer László atya az imáról szóló legutóbbi podcastban is, kiemelve és buzdítva mindannyiunkat, hogy amikor ilyen kétségeink és kérdéseink vannak, akkor se hagyjuk abba az imát. Dávid atya Barsi Balázst idézte azzal kapcsolatban, hogy lehet-e rosszul imádkozni. Balázs atya szerint:

„ki imádkozik rosszul? Az, aki abbahagyja.”

Mi okozza azt, hogy ilyen küzdelmes néha az imádság?

Bár az Úr sokszor megajándékozott már jelenléte érzésével és többször kaptam választ és vigasztalást az imában, most nálam is olyan időszak köszöntött be, hogy

nem érzem Őt és nehezebb kitartani a már kialakult ima-gyakorlataimban.

Egészen meglepődtem, hogy amikor a Katolikus Egyház Katekizmusában nézegettem az imáról szóló részt, rábukkantam, milyen részletesen foglalkozik az imádság küzdelmeinek kérdésével. Számomra ez is azt mutatja, hogy az imádsággal való küszködés mennyire általános, mindenkit érintő téma.

Ezt írja a Katekizmus „Az imádság küzdelme” cím alatt: „az imádság a kegyelem ajándéka, és részünkről határozott válasz. Mindig fáradozást igényel. Az Ószövetség nagy imádkozói Krisztus előtt, miként Isten Anyja és a szentek is, tanítják Jézussal együtt:

az imádság küzdelem. Ki ellen? Önmagunk és a Kísértő ármánykodásai ellen,

aki mindent elkövet, hogy az embert az imádságtól, az Istennel való egyesüléstől visszatartsa.” (KEK 2725)

A KEK szerint az imádság közben a fő nehézség a lélek elszórakozása és a szárazság. Ki gondolná, hogy még Szalézi Szent Ferenc számára is ismerősek az imádság küzdelmei? Ezt írja: „ha a szív elkalandozik vagy megzavarják, szelíden kell visszatéríteni a helyes tárgyhoz (…), és még ha egyebet nem is tettünk az egész óra alatt, mint visszatérítettük a szívünket (…), bár kalandozzon is el minden egyes alkalommal, az óránkat nagyon helyesen használtuk fel.” A lelki szárazság pedig „melyben a szív kifosztott, nem érzi a gondolatok, emlékezések és a lelki érzések ízét sem.

Ez a tiszta hit ideje”. (KEK 2731)

Ezek ellenszere a hitben, a megtérésben és a szív virrasztásában van.

Két gyakori kísértés fenyegeti az imádságot: a kicsinyhitűség és a lelki restség. „kicsinyhitűségünk megmutatja, hogy még nincs a szívünkben az alázatos készség: »nálam nélkül semmit sem tehettek« (Jn 15,5).” (KEK 2732) „A lelki restség a lélek fájdalmas elkedvetlenedése […] Aki alázatos, nem csodálkozik nyomorúságán, sőt ez nagyobb bizalmat ébreszt benne és erőssé teszi az állhatatosságban.” (KEK 2733)

Nagyon érdekes és gyakorlatias, különösen elgondolkodtató a Katekizmus azon megállapítása, miszerint „a gyermeki bizalom szorongatással tétetik próbára, és abban igazolódik. A fő nehézség a kérő imádsággal, az önmagunkért vagy másokért való közbenjárással kapcsolatos.

Egyesek abba is hagyják az imádságot, mivel úgy gondolják, hogy kérésük nem talál meghallgatásra.” (KEK 2734)

Fotó: dreamtime.com

Ehhez két további kérdés kapcsolódik:

I. Miért gondoljuk, hogy kérésünk nem talál meghallgatásra?

Erre a válasz egy további kérdéssel kezdődik. Vizsgáljuk meg magunkat: „milyen az istenkép, amely imádságunkat indítja: egy fölhasználandó eszköz, vagy a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja?” (KEK 2735) Mielőtt azt mondanánk, hogy imánk nem kerül meghallgatásra, nézzük meg azt is, hogy vajon „megfelelő javakat kérünk-e Istentől? A mi Atyánk pontosan tudja, mire van szükségünk, még mielőtt kérnénk tőle; mégis várja kéréseinket, mert az Ő gyermekeinek méltósága a szabadságukban rejlik.” (KEK 2736)

Jakab apostol levelében olvashatjuk: „nincs semmitek, mert nem kértek. Kértek ugyan, de nem kapjátok meg, mert rossz szándékkal kéritek, azért, hogy bűnös vágyaitokban elpazaroljátok (Jak 4,2-3).” A Katekizmus erre vonatkozóan így buzdít: „lépjünk be Lelkének vágyába, és meghallgatásra fogunk találni: […] Isten »edzeni akarja vágyakozásunkat az imádságokban, hogy befogadhassuk azt, amit készít számunkra. «” (KEK 2737)

II. Hogyan talál meghallgatásra, hogyan válik hatékonnyá az imádságunk?

„A keresztény imádság együttműködés az Ő gondviselésével, az emberekre vonatkozó, szeretetteljes tervével.” (KEK 2738)

Mi Isten válasza a kéréseinkre? A KEK szerint ez elsősorban „az imádkozó szív átalakulása”. (KEK 2739) „Jézus imája teszi a keresztény imádságot hatékony kéréssé. Ő a példaképe. Bennünk és velünk imádkozik. Ha a Fiú szíve csak azt keresi, ami az Atyának kedves, a fogadott fiak szíve hogyan tapadhatna inkább az ajándékokhoz, mint az Ajándékozóhoz?” (KEK 2740) „Jézus értünk, helyettünk és a javunkra is imádkozik. Minden kérésünket egyszer s mindenkorra belefoglalta a kereszten elhangzott kiáltásába, és az Atya az Ő föltámadásában meghallgatta azokat, és ezért nem hagy föl a közbenjárással értünk az Atyánál.

Ha a mi imádságunk bizalommal és gyermeki merészségével egyesül Jézus imádságával, mindent elnyerünk, amit az Ő nevében kérünk,

és még többet, mint ezt vagy azt a dolgot: magát a Szentlelket, aki minden adomány foglalata.” (KEK 2741)

Ki kell tehát tartani az imában, eleget tenni a felhívásnak, hogy „szüntelenül imádkozzatok”. (1Tessz 5,17) Ez folyamatos küzdelem. „Ez a fáradhatatlan buzgóság csak szeretetből fakadhat. Az imádság harca nehézkességünk és lustaságunk ellen az alázatos, bizakodó és állhatatos szeretet harca.” (KEK 2742)

Ez a szeretet nyitja meg szívünket a hit három éltető és ragyogó fölismerése előtt:

           „1. Imádkozni mindig lehetséges: a keresztény ember ideje a föltámadt Krisztus ideje, aki velünk van »minden nap« (Mt 28,20), bármilyen viharok tombolnak is.” (KEK 2743)

„2. Az imádság életszükséglet.

Az ellentétből való bizonyítás nem kevésbé meggyőző: ha nem hagyjuk magunkat a Lélek által vezetni, ismét visszaesünk a bűn szolgaságába.” (KEK 2744)

„3. A keresztény imádság és a keresztény élet elválaszthatatlan egymástól.

Mert ugyanarról a szeretetről és ugyanarról a szeretetből fakadó lemondásról van szó. […] … »Az imádkozik szünet nélkül, aki kötelező teendőivel összeköti az imádságot, és az imádságot összeköti megfelelő cselekedetekkel; azt ugyanis, hogy szünet nélkül imádkozzatok, ezen az egy módon tudjuk mint lehetséges parancsot fogadni.«” (KEK 2745)

A korábbi cikkekben már említett módon Mustó Péter atya szavaival buzdítalak titeket az imádságban való állhatatosságra: „Az ima egyetlen szabálya: folytatni, folytatni, folytatni.”

Kissné Berta Rita

hirdetés