Fiatalos, lendületes, augusztusban szentelt jezsuita pap osztotta meg gondolatait a papságról és a szerzetesi hivatásról, a csendről és az emberségről. Kajtor Domonkos atyával beszélgettünk arról is, hogy a szenvedést hogyan lehet jó módon megélni. Őszinte és mély gondolatokat olvashattok az interjúban, amelyek egyszerre elgondolkodtatóak és sodróak.
Ha egy szóval kéne jellemezned, hogy milyen papnak lenni, melyiket választanád?
Szenvedély. Több mint fél év után mondom ezt, megértem, ha valaki belefárad és biztos én is eljutok majd oda, amikor unalmasnak érzem, de a szenvedélyre törekedni kell. Különben csak fejből csinálom, mint egy munkát, misézek, gyóntatok, aztán 8 óra után lejár a munkaidő. De ez nem munka, hanem hivatás, a szenvedély pedig elbillent a hivatás felé.
Mik azok a papsággal kapcsolatos sztereotípiák, amelyeket meg szeretnél cáfolni?
Diakónusszentelésem előtt azt fogalmaztam meg, hogy nem pap akarok lenni, hanem jó ember papként. Több mint tízéves jezsuita képzésem elején a papságra úgy gondoltam, mint egy szerepre, de ez nagyon üres. Fontos, hogy az emberi oldalából induljak ki a papságnak. Mi is ugyanúgy emberek vagyunk, az élet a szentelés után is megy tovább. Próbálom az egyházat képviselni, de ugyanúgy éhes vagyok, fáradt vagyok. Két éve nyáron Izraelben laktam és ott találkoztam Jézus emberi oldalával. Jézus ember volt. Szomjazott a sivatagban, fájt a gyomra, biztos volt kedvenc étele… Ez sokat segített a papságomban, hogy az emberségből induljak ki, ne szerepekből.
Találjuk meg emberségünk méltóságát, ne féljünk emberek lenni!
Ha a pap ebben nem tudja segíteni a híveket, akkor a vallásos formák meglesznek, de az Istenhez kapcsolódás többségben elmarad.
Mesélj egy kicsit arról, hogy hogyan bontakozott ki az életedben Isten hívása a papság felé, és később a jezsuita rend felé?
Amikor meghalt II. János Pál pápa együtt néztük a temetését az általános iskolámban. Ott megérintett, hogy ő olyan ember volt, aki tudott jól élni. Akkor gondolkodtam el először, hogy én is szeretnék ilyesmi életet. De jöttek a kamaszévek és annak kalandjai. Nagycsaládból jövök, szerettem volna családot is. Mígnem szerveztek a gimnáziumban egy lelkinapot, amelyet Pál Feri atya tartott: a szerelemről beszélt. Bennem akkor nagyon összekapcsolódott a papság iránti vágy és ahogy a szerelem kapcsán Pál Feri a megérintődésről beszélt. Amikor kijöttem a kápolnából, akkor mondtam igent:
„Na jó, ha erre hívsz, beadom a derekam.”
Volt kapcsolatom az esztergomi szemináriummal. Nyílt nap is volt, hivatástisztázó lelkigyakorlatokra is mentem és ott állt össze bennem, hogy lehet, nem is a papság után vágyom első körben, hanem arra, hogy megtaláljam Istent az életemben és Őt tudjam adni az embereknek. Ez volt, amely átbillentett a szerzetesi irányba. Nekem a nagyobb halmaz az, hogy szerzetes vagyok és abban a kis halmaz, hogy pap is.
A szerzetesi identitásom alapjának érzem, hogy Istent megélem és továbbadom.
Mennyire erősödött benned a szerzetesi identitás azzal, hogy fogadalmat tettél, majd pappá szenteltek? Mennyire mélyült a hited ez idő alatt?
Filozófiai tanulmányaim idején, Münchenben foglalkoztam pszichoanalitikával. Akkor kissé kihúztam a hivatásom és magam alól a talajt, kimagyaráztam miért is lettem jezsuita. A végén el kellett jutnom oda, hogy azt a vágyat, ami elindított, nem tudom megmagyarázni. Akkor valami megfordult bennem, mélyebb érzelmi szintre jutott a hivatásom, mély istenkapcsolódáshoz. Addig sokkal inkább fejben tudtam, hogy van hivatásom és igent mondok valamire. Meg kellett élnem egzisztenciálisan azt a bizonytalanságot, ami megerősített. Hiszem azt, hogy
a sebeink a legnagyobb lehetőségeink, és Isten a sebeinken keresztül is megérint minket és így is születhetnek hivatások.
Az én hivatástörténetemben is van seb, amely gyógyult, ha az nem lenne, nem biztos, hogy itt lennék jezsuitaként. Viszont a határ igen vékony, hogy ne elpszichologizáljuk a dolgokat, hanem arra használjuk a pszichológiát, hogy mélyebben megértsük Isten működését. Óvatosan kell vele bánni, de gyönyörű segítség tud lenni.
Fotó: Pásztor Péter/Jezsuiták
Említetted, hogy volt seb, amelyből meggyógyított Isten a hivatásod kapcsán. Mesélj kérlek kicsit erről a periódusról!
Volt olyan időszak, amikor padlót fogtam. Nagyon mély, szinte depressziós állapotba kerültem és azt hittem, a hivatásommal van baj. Három hónap kellett ahhoz, hogy rájöjjek, nem a hivatásommal van baj. Ez az idő arról szólt, hogy tanuljak jól szenvedni. És itt bejön a spirituális oldal, a lelki élet és a külső tényezők. Egyszerűen félünk a szenvedéstől. Amíg nem láttam tisztán, miről szól ez az idő számomra, addig rezgett a léc, hogy abbahagyom a képzést.
Majd rádöbbentem, hogy ez nem a hivatásomról szól, hanem csak arról, hogy most szenvednem kell, méghozzá jó módon. Úgy szenvedni, hogy nem teszem magam áldozattá.
Nekem ez egy fordulópont volt az istenkapcsolatomban is, hogy hova figyelek és mi az, ami reálisan körülöttem van.
A 21. században hogyan lehet az embereknek megmutatni Krisztus kereszthalálát és közel vinni őket Hozzá, amikor a kényelem ennyire előtérbe került? Hogyan lehet a megváltás művét megszerettetni az emberekkel?
Szoktam emlegetni -, néha komolyan, néha humorral – hogy szerintem két dolog alapvetően szükséges a lelki élethez a 21. században: hogy tudjunk unatkozni, illetve jól szenvedni. Ha erre a kettőre képes az ember, akkor el lehet indulni a lelki életben, lelki kísérésben. Unatkozás, hogy tudjam elviselni, hogy nem történik semmi körülöttem, a fejemben, a telefonomon. Hogy a figyelmemet egyszerűen felszabadítom a semmire. Elviselni ebben az értelemben a semmit, amely egy egzisztenciális csend. Ez nagyon fontos az istenkapcsolatban. A másik, hogy megtanuljunk jól szenvedni. Gyakran egyik sem része ma az életünknek. Nézzük a 21. században az embert: már a halál tényétől is félünk. Annyira megváltozott a társadalom, hiszen azokat a dolgokat, amelyek szenvedést okoznak, nagyon kitettük a peremvidékre. Az emberek nem otthon halnak meg, hanem kórházakban.
Látjuk a halált? Nem része az életünknek. Látjuk a szenvedést? Nem nagyon.
Szép visszatérés lehet az emberséghez. Gyönyörű meghívásunk van a 21. században arra, hogy találjunk vissza az őszinte emberségünkhöz. Sőt, úgy visszatalálni, hogy az emberiség még nem is jutott el ilyen mélységig, még soha nem értettük ennyire saját magunkat, mint most. Ez a lehetőség a kezünkben. Ezt a visszatalálást tanulni kell!
Említetted a csendet. Te hogyan tudod megtartani?
A jezsuita életemben ez változó volt. Volt nagyon nyugodt időszakom, amikor külföldön tanultam és reggeltől-reggelig a szobámban voltam, írtam, szöszöltem a könyvekkel… Tudományos munkát végeztem. Konkrétan a pókháló is befont, annyira beragadtam a csendbe. Jelen pillanatban egy fokkal nehezebb csendben lenni, annyi minden van körülöttem. Alapvetően introvertált ember vagyok, ami sok mindenkit meglep, de nekem szükségem van a csendre. Ezt a körülöttem lévő közeli rendtársak és barátok is látják, és tudják, hogy ha nem vagyok valahol ott vagy felteszem a fejhallgatót és zenét hallgatok, akkor ne szóljanak hozzám. (nevet)
Nekem a reggelek nagyon fontosak! Van, amikor nehéz reggel felkelni, fáradt vagyok, de akkor is fontos megtalálni azt az időt, amely tényleg a csendről szól!
Nagyon sok mindenkivel találkozom úgy, hogy hallgatom őket. Gyóntatás, lelki kísérés… Napi 4-5 órát hallgatok. És az csend! A figyelmem valahogyan a másikon és Istenen van, hogy közöttük mi történik. Fizikálisan csendben vagyok, de számomra ez egy egzisztenciális csend is. Ilyenkor fogalmam sincs, hogy mi történik a nagyvilágban, nekem csak Isten és a másik van. Ezt imának élem meg, és a jezsuita identitásomnak egy nagyon alapvető része, ez a mély belső figyelem. A másik a zene hallgatása, nem fizikális csend, inkább egzisztenciális. Zene nélkül nem bírok élni.
Fotó: Pásztor Péter/Jezsuiták
Ahogyan már Máté Péter is megírta… De komolyra fordítva a szót, milyen örömöket emelnél ki a papi hivatásból, amelyekre nem gondoltál még világi emberként, hogy ennyire sokat fognak majd jelenti?
A gyóntatás jelen pillanatban a legörömtelibb része papi szolgálatomnak. Régóta vágytam erre. Szerintem ez a személyiségemből is jön, az introvertáltabb alapstílus miatt. Amit sejtettem előre, és most megilletődve élek meg, az az emberek bizalma, valahol ijesztő is, túlmutat rajtam. Tavaly augusztusban, a papszentelésem napján kifeküdtem a szőnyegre, felkeltem, felszenteltek és röviden ennyi. Nyilván nem akarom teológiailag lekicsinyíteni a szentelést. De talán érezhető, hogy egy „apró” dolog, és utána teljes bizalommal keresnek az emberek. Engem ez feltölt. Ülök a gyóntatószékben, meghallgatom az embereket és látom, hogy történik valami köztük és Isten között.
Hogyan éled meg azt, hogy az Úr sok lelket bízott rád, akiket terelgethetsz az üdvösség felé, és ezzel egy időben Isten gyermeke is vagy, aki igyekszik a gyermeki lelkületet megőrizni magában?
Érzékelem magamon ezt a feszültséget. Sőt, ezt már a szentelés előtt is érzékeltem, mint jezsuita szerzetes, hogy van felelősségem az emberek felé, az egyházat igyekszem, illetve Istent próbálom az emberek felé közvetíteni. Van egy dolog, ami sokat segít.
Túllátni saját magamon. Nem mindig egyszerű, de bennem kialakult, hogy nem szabad túl komolyan vennünk saját magunkat.
Fixálódni tudunk feladatokra, felelősségekre és elfelejtjük, hogy meg vagyunk váltva. Mintha nekünk kellene megváltani az embereket. Belecsúszhatunk abba képbe, hogy „isteni felelősségünk” és mintha tőlünk függene minden, miközben már meg vagyunk váltva! Ez a hitünk! Én sokkal jobban hiszek Isten megváltásában és irgalmában, mint abban, hogy rajtam keresztül az emberek hogyan jutnak el Hozzá. Próbálok úgy élni, hogy pozitív mintát adjak, de nem szabad túl komolyan venni saját magamat, mert akkor pszichésen egy szerepfixáció áll be, aminek következtében rágörcsölök saját magamra és a munkámra, és pont a gyermekséget felejtem el, a rácsodálkozást az istenire. Megszülettem, élek egyet és utána meghalok. Ennyi! Ne akarjam megváltani a világot jezsuita papként! Hála Istennek, erről már rég lecsúsztunk. (nevet)
Van-e „hivatásod” a hivatáson belül? Értem ezt arra, ahogy például Kerényi Lajos atya járt évtizedekig a betegeket látogatni.
Különösen szeretek tanítani, ez most hiányzik. Szerettem a miskolci jezsuita gimnáziumban tanítani. Mellette az emberekkel való személyes foglalkozás, aminek szegmense a gyóntatás, a lelki kísérés, a segítő beszélgetések. Ezt a kettőt konkrétan érzem, hogy foglalkoztat és hiányzik, ha nem csinálom.
Az elmúlt 12 évből milyen személyes üzenetet tudnál megfogalmazni számunkra?
Merjetek minél valósabban és őszintébben saját magatok emberré válni –
felszabadító embernek lenni – úgy, hogy Istenben hisztek és Belé kapaszkodtok!
hirdetés
