Egyperces gondolatok az anyai élet vidám, felemelő, vágyott, olykor tehetetlen, máskor inspirált pillanatairól.
Már egy ideje motoszkál bennem az alábbi gondolatsor az „Anya vagyok, megoldom!” jellegű mondatokkal kapcsolatban. Mikor anya lettem, eleinte engem is megcsapott ennek az érzésnek a szele. Büszke voltam rá, hogy annyi mindent el tudok intézni egy nap, van időm a háztartásra és a játékra egyaránt. Időben eljuttattam a kislányomat minden vizsgálatra, oltásra, kapcsolattartásra és úgy általában mindent meg tudtam oldani. Az más kérdés, hogy estére nem volt mindig túl őszinte a mosolyom.
Viszont egyszer olvastam egy instaposztot, ami éppen ezt fejtegette, hogy valahogy az anyákban ott van egy őserő, amitől mindenre képesek. Nincs szükségük senkire és semmire a túléléshez, és aki ennek az erőnek igazán átadja magát, az eléri az anyaság teljességét. Ezt olvasva felvillant a fejemben a vészjelző és hangos vijjogással tudatta, hogy ezen el kell gondolkodnom. Valóban nincs szükségünk segítségre?
hirdetésValóban jó, ha mindent mi oldunk meg?
Csak a legkézenfekvőbb segítőt figyelembe véve: mire valók az apák, ha nem segíthetnek, hiszen mi már mindent megoldunk előttük? Vagy akár a nagyszülők? Miért olyan fontos, hogy az anyai identitásunknak része legyen ez a mindennél és mindenkinél nagyobb erő és megoldóképesség? Nem lakatlan szigeten élünk, hanem közösségben. Sajnos valóban vannak olyan anyák, akik egyedül nevelik a gyermekeiket és szinte semmilyen segítségre nem számíthatnak a közvetlen környezetükben. De erre nem az a megoldás, hogy mesterségesen megkeményítjük a társadalom szívét és minden anyát önkéntes magányra késztetünk. Nem az a megoldás, hogy kívánatos tulajdonsággá emeljük a teljes önállóságot és az erősséget.
Sokkal inkább oda kellene lépnünk akár személyesen, akár szervezeteken keresztül ezek mellé az elszigetelt anyák mellé.
Lágyítani kellene a saját szívünket is, hogy a társadalom minden tagja betölthesse a maga szerepét.
A férjek apák lehessenek, a feleségek anyák, a nagyszülők igazi nagyszülők. A fiatalok bébiszitterek vagy önkéntesek, a magányos idősek pótnagyszülők. Folytathatnám a sort, de lényeg, hogy nem kell mindent megoldanunk nekünk, anyáknak. Lehetünk erősek és bátrak, de gyöngék és esendők is. Segíthetünk, de segítséget is elfogadhatunk. Meg kell találnunk az egyensúlyt, mert nem arra vagyunk elhívva, hogy mindent megoldjunk, hanem arra, hogy szeressünk.
„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” (Jn 13.34)