Amikor még elkezdtem ezt az írást, nem gondoltam volna, hogy a Hodász András atya is fog írni ebben a témában, így viszont bátran képviselem én is a véleményemet. Igaz, úgy érzem, hogy mégis darázsfészekbe nyúlok, ha ezt a témát fel akarom hozni. De fontosnak érzem azt is, hogy beszéljünk róla, mert parányinak látszik az a felületet, ahol vallásosság és vallástalanság párbeszédet tudna folytatni.
Hitünk szerint az ember képes rá, hogy saját értelmével el tudjon jutni arra a következtetésre, hogy amit a Szentírás és az Egyház mond és tanít, mind igaz, és ezek ismeretével képes eljutni az Isten ismeretére. Már amennyire lehetséges a földön. Próbáljunk meg ebből a gondolkodásmódból kiindulni, hogy megértsük a címben említett kérdés létjogosultságát.
Az én keresztény baráti köreimben nagyon sokszor előkerült az a nézőpont, miszerint mekkora balgaság elutasítani a hitet, és milyen téves és ésszerűtlen a gondolkodása annak, aki megtagadja a kereszténységet. Mégis azt kell meglátnunk, hogy már Magyarországon is, a társadalom nagy része inkább elutasító azzal szemben, hogy elfogadja a vallást. Persze találkozunk olyanokkal, akik mondjuk a vallásosságra igent mondanak, de Istenre nem. Vagy Istenre igen, és akkor meg az Egyházra nem. Különös ez annak a fényében, hogy más vallásokban ez a fajta gondolkodásmód bizony nem elterjedt. Gondoljunk csak az Iszlámra.
Nem hiszem, hogy sokan lennének azok, akik azt hallották volna egy muzulmán embertől, hogy Allah igen, Iszlám nem. Pláne egy muzulmán országban.
Azt viszont sokszor nem szoktuk kibeszélni, hogy vajon mi is vezethet oda valakit, hogy tagadólag lépjen fel a kereszténységgel. Vagy egyenesen Isten létezésével. A kérdés mind szociológiai, mind pszichológiai, és azt hiszem más tényezők is közrejátszanak. Emlékszem az egyik legérdekesebb, és egyben legszomorúbb indokot egy újonnan megismert ember mondta nekem, hogy ő miért szakított a kereszténységgel: „A keresztények nem meggyőzőek, és nagyon gyengén képviselik azt, amit mondanak.” Megdöbbentem, duplán is. Egyrészt meglepett ez a világos válasz, másrészt meg azon tűnődtem el, vajon ennek az embernek milyen keresztény barátai, ismerősei lehettek, akik erre a belátásra vezették.
hirdetésAztán magamba néztem, és rá kellett jönnöm arra, hogy ez a barátja én is lehettem volna, és ezt azért is tudom biztosan, mert nekem is van echte ateista ismerősöm, rokonom. Neki az én példám is kevés. A barátaim példája is kevés. Valahol mindig van egy kicsit több lehetőség, ahol jobban példát mutathatnék. Az ókeresztény korban az üldözések ellenére azért terjed ilyen jól a keresztény hit, mert jó példát láttak bennük a pogányok.
Visszatérve persze a kérdésre, hosszas gondolkodás után eszembe jutott egy részlet Jézus Hegyi Beszédéből:
„Ha valaki azt mondja a testvérének: ‘Oktalan’, méltó a főtanács ítéletére; aki pedig azt mondja: ‘Bolond’, méltó a gyehenna tüzére.”
Kemény szavak ezek, és iszonyú nagy súlyuk van. Mégis, hogy igazat adjak sok másik barátomnak, aki egyszer a keresztény hitről a hitetlenség felé lép, az hibát követett el. Vagy egy barátja hibázott. Esetleg mind ketten. De ami biztos, hogy emberi hiba, mulasztás történt. Ennek ellenére úgy vélem, nyitottsággal kell embertársunkhoz irányulni, és ha van ismerősünk, barátunk, vagy rokonunk, aki eltávolodott a hittől, akkor személyes példánkkal próbáljuk tisztább látásra terelni, nem feledkezve meg persze a rendes kritikai ismeret kialakításáról sem.
Kiss Máté
Fotó: time.com
hirdetés
