Az én katolikus reformációm

„Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket!” (Jn 13,34)

Ahogy hallgattam a Reformáció 500. évfordulójának nemzeti emlékünnepét a Duna TV-n, egy komoly üzenet ütötte meg a fülemet, amit így tudnék összefoglalni: Térjetek meg, és tartsatok bűnbánatot! Ez pedig eszembe juttatta életemnek egy nagyon meghatározó eseményét: amikor újra megtértem a katolikus hitbe, amikor „reformáltam”.

Provokálónak tűnhet ez a kifejezés, így, ebben a kontextusban, de had fejtsem ki, hogy miért is bátorkodtam ezt használni. Katolikus általános iskolába jártam, és nagymamám révén otthon is katolikus nevelést kaptam. Hitemnek tehát volt egyfajta gyermekkori alapja. Viszont ez az alap mégsem tudott mély gyökeret verni bennem. Nem éreztem a hitemet olyan komoly dolognak, hogy azt életem központi részévé tegyem. Valójában ez az idézőjeles „hit” is csak annyit jelentett, hogy reggel, este, meg étkezéseknél imádkozni kell, van osztály- és iskolamise, ahol csöndben kell figyelni, és van hittan. Ennyi.

hirdetés

A magam szekuláris tinédzser gondolkodásával mégis egyházi középiskolába mentem tovább (ki tudja miért…). Itt viszont kicsit más miliőt éltem meg, más stílusban. Itt már magasabb szinten foglalkoztak a vallással, ami első sorban az érdekesebb programokban mutatkozott meg. Új dolgokat kezdtem felfedezni a hitemmel kapcsolatban.

Első sorban azt láttam, hogy ez a hit közösségi. Egy szertartás mindig akkor volt a legszebb, ha minél többen vettünk részt rajta. Sőt, még ez sem elég, akkor volt még ennél is jobb, ha akik ott voltak, tevékenyen részt is vettek odafigyelésükkel és énekükkel. Kezdtem azt is tapasztalni, hogy ez identitást ad, tartozhatsz valahova.

De ami a legfontosabb volt, hogy rájöttem arra: hitem alapja a SZERETET! Ez az első karácsonyi lelkigyakorlatomon volt, melyet az osztályunknak egy pap tartott. Sok előadása volt, néha egy kis játék, ilyen-olyan kérdések, de akkor, ott értettem meg, hogy attól vagyok én keresztény, ha tényleg szeretem a társaimat, és ők is szeretnek engem. Később a vacsorán szinte igazi utópisztikus hangulat volt, amikor nagy mosollyal tudtuk egymást kiszolgálni.

Ez indította el bennem azt, hogy sokkal komolyabban vegyem katolikus hitemet. Persze ennek is tovább kellett fejlődnie. Felnőttként most már tudom, hogy nem az a legfőbb dolog, hogy egymást szeretjük, hanem hogy Isten szeret minket! Mégis szükségem volt erre a megújulásra, mint ahogy szükségünk van rá, nem csak egyszer, hanem életünk folyamán újra és újra. Merjünk szembe nézni önmagunkkal, és ha látjuk, hogy elfásultunk hitünkben, akkor újítsuk meg magunkat a szeretetben. Térjünk vissza az első szeretethez! (Jel 2, 4-5)

Kiss Máté

hirdetés