Egy könyv azoknak, akik még akarnak gondolkodni, képesek befogadni új dolgokat, és nem vesztették el az újragondolás és értelmezés alázatát. A Szekeredet csillaghoz kösd című kötet lapjaiban változtatja meg a gondolkodásunkat az életről, hitről, önmagunkról, vagyis egyfajta hit-életmódváltást indít el az olvasóban.
Naponta elhangzik: életmódváltás. Az élet minden területére kiterjedően ajánlanak ilyen-olyan alternatívákat, legyen az táplálkozás, mozgás, életszervezés, alvás, szórakozás… Egyszer egy atya a prédikációjában hivatkozott egy könyvre, amely felkeltette az érdeklődésemet. Pár mondatot idézett a könyvből a hisztérikus ember jellemzőiről, és csodálkozva döbbentem meg, hogy több ismerősöm is eszembe jutott a felsoroltak hallatán. Billentyűt ragadtam, rákeresetem mi ez a könyv, ki írta, miről szól? Így rendeltem meg Elisabeth Lukas Szekeredet csillaghoz kösd című könyvét. Az alcíme: Életünk mozgatórugói.
„Hm… ez még akármi is lehet!” – gondoltam magamban. Aztán elkezdtem olvasni a vékonyka, mindössze 135 oldalas könyvecskét, amit a Sarutlan Kármelita Nővérek adtak ki. Nem azt kaptam, amire számítottam. Illetve, azt is, de még többet.
A Szekeredet csillaghoz kösd idézet Leonardo da Vincitől származik. Nagyon találó az idézet, és a könyvre is illik.
„Attól, hogy a szekér kerekei szabadon futnak, még nem feltétlenül mozdulnak a megfelelő irányba. Ha a pszichoterápia tiszteletben akarja tartani az ember méltóságát, akkor komolyan kell vennie azt a törekvését, hogy tudni akarja, merre, milyen remények felé gurul a kocsi.”
Még a könyv felénél sem tartottam, mikor rájöttem, hogy olyan dolgokról ír, amit mindenkinek el kellene olvasnia! Mindenkinek. Még annak is, aki nem szorul pszichológus segítségére, mert alapjaiban változtatja meg az egyén elgondolását az életről, hitről, önmagáról, vagyis egyfajta hit-életmódváltást indít el az olvasóban. Legalábbis úgy vélem, azokban biztosan, akik képesek gondolkodni, vagy nem restek feltenni maguknak az olyan kérdéseket, mint hogy „Mi az én életem értelme?”.
A könyv azért is érdekes, mert elsősorban pszichológiával, pszichoterápiával, logoterápiával, terápiás módszerekkel, esetleírással foglalkozik, hiszen írója egy neves pszichoterapeuta.
Az „életmódváltás” mellett a másik dolog, amiről manapság nagyon sokat beszélnek: a kiégés. A fiatalok kiégése, az ilyen-olyan emberek ilyen-olyan kiégése.
Én személy szerint sok olyan fiatallal találkoztam, találkozom, beszélek, akik folyamatosan saját magukat elemzik.
Egyfolytában azzal vannak elfoglalva, hogy nekik éppen most mi a bajuk, mi miért történik az életükben, és ezeknek a történéseknek mik az okai.
Folyamatosan önelemzik magukat, önreflexiókat gyártanak, pszichológushoz járnak.
Szerintem mindenkiben felmerül a kérdés, legalább egyszer, hogy vajon mégis mi és hogyan vezetett egy ilyen fiatal generációhoz? Távol áll tőlem az általánosítás, de megdöbbentő az ilyen fiatalok száma. Megdöbbentő és elszomorító.
A fiatalok kiégéséről már sokan írtak, sokfélét. Okosat is, kevésbé okosat is. Nekem arról van személyes tapasztalatom, amit megéltem, amivel találkoztam. Ezeket összegezve megdöbbentő számomra, hogy felnőtt egy olyan generáció, aki „mindent” megkapott, és aki helyett mindent megcsináltak. Valaki. Anyu, apu, nagyi, iskola… Mégsem a túláradó boldogság, kiegyensúlyozottság, tettrekészség jellemzi őket. Akik abban nőttek fel, hogy mindenki ügyes, okos, és bármire képes csak akarnia kell. „You can do it!”
Pedig nagyon nem. És ezt vagy elfogadjuk, vagy nagyon becsapjuk magunkat! Mert nem vagyunk egyformák. Ezért pedig hálásnak kéne lennünk, nem pedig depressziósnak.
Akkor hol van a hiba? Egyszer azt hisszük magunkról, hogy egyediek vagyunk, megismételhetetlenek, eredetiek, aztán később meg azt, hogy mindent tudok én is, amit a másik, csak rajtam múlik, csak akarnom kell? Ha pedig nem sikerül, akkor nem akartam eléggé, tehát én vagyok a hibás? És akkor csodálkozunk, hogy önértékelési gondjaink vannak?
Addig ápolgattuk és dédelgettük a gyermekeket, a fiatalokat, míg egy olyan szintre nem jutottak, hogy nem képesek helyes önértékelésre, nem képesek a saját egojukat alárendelni egy közös cél érdekében, nem képesek belátni és elismerni, hogy mik a korlátaik, ezért folyamatos hiányérzettel és elégedetlenségben élnek.
Mire gondolok? Ha például nekem nincs, vagy csak középszerű énekhangom van, akkor nem fogok kórusban énekelni. Járhatok hangképzésre, énektanárhoz, de csodát nem tud velem tenni.
Ebben az esetben rajtam múlik, hogy ezt hogyan élem meg:
– belátom, hogy tényleg nincs jó hangom és ezt elfogadom (vagy azt, hogy másoknak sokkal jobb van)
– nem fogadom el ezt a nyilvánvaló tényt ,és addig erőlködöm, míg benyomom magam egy kórusba
– letargiába zuhanok, hogy milyen szerencsétlen vagyok, hogy még ez sem sikerül, és hogy milyen igazságtalan az élet, és a keserűségem a környezetemre borítom
Az utolsó esetben teljesen feleslegesen játszom el a drámát, hiszen legbelül tudom, hogy nem tudok énekelni, és azt is, hogy ezért senki sem felelős. Viszont sikerül jó pár keserű percet szereznem magamnak és a környezetemnek. És miért? Hogy egy kis időre mindenki velem foglalkozzon, engem sajnáljon. Ez viszont pusztán kierőszakolt figyelem és törődés. De vajon tényleg erre van szükségem? Van egy szó erre a viselkedésformára: önzés.
A második esetben azt várnánk, hogy az elért cél majd boldoggá tesz. A való életben azonban nem fog működni a dolog, mert bár bejutottam, de én leszek a gyenge láncszem a csapatban. Ezt én is tudom és mindenki más is. Nem csak magamat csapom be, de a kórus egész munkáját is lehúzom. És valljuk be: a tehetségesebbek szárnyalását is visszafogom a középszerűségemmel, hiszen egy csapatban játszunk. Ki szeretne egy 145 cm-es játékost a kosárcsapatba? Ezt sem lehet más szóval jellemezni, mint hogy önző érdekből átgázolok másokon, még ha csak közvetve is.
„A csupán önmagáért való siker nem siker, s a csupán önmagáért való boldogság nem boldogság.”
Az első esetben azonban éltem azzal a lehetőséggel, hogy bár megpróbáltam, de be kell látnom, hogy ez nem az én terepem. Ez eltölthet szomorúsággal, mert nagyon vágytam arra, hogy kórusban énekeljek, de ugyanakkor a belátással és elfogadással sokkal többet nyerek és közelebb kerülök ahhoz a vágyott állapothoz, hogy boldog legyek. Ha belátom és elfogadom a megváltoztathatatlan tényt, miszerint nem vagyok jó énekes, le tudom ezt zárni magamban, és tovább tudok lépni. Ahelyett, hogy hónapokat vagy éveket töltenék el hangképzéssel, kórusban való énekléssel – ami nem fogja a hozzá fűzött reményeim beváltani – más irányba fordulhatok, ahol lehet, hogy megtalálom azt, ami igazán hozzám illik. Amit lehet, hogy elsőre nem is gondoltam volna.
Az, hogy 145 cm-rel nem nagyon akarnak a kosárcsapatba, nem azt jelenti, hogy nem szeretnek, nem értékelnek vagy én nem érnék annyit, mint ők. Egészen egyszerűen csupán annyit jelent, hogy nem vagyok egy kosaras alkat. Ennyit, és semmi többet. Ezt vagy belátom, vagy nem. Amúgy a környezetem is a csapattal fog egyet érteni, legfeljebb nem mondja a szemembe.
Jó lenne ilyenkor feltenni a kérdést, hogy vajon ki szeret ilyenkor engem jobban: az, aki velem szidja az edzőt, hogy nem vett fel a csapatba, vagy az, aki azt mondja, hogy figyelj, igaza van az edzőnek, tényleg alacsony vagy. De ez csak a magasságod! Lépj tovább ezen, és keress más utakat!
Vagyis az életem irányítása valóban az én kezemben van, de nem úgy, hogy az akaratomat mindenáron lenyomom mások torkán, hanem úgy, hogy tekintettel vagyok az engem körülvevő emberekre, környezetemre, lehetőségeimre, korlátaimra és ezeket figyelembe véve próbálom megtalálni a helyem úgy, hogy közben másokat nem sértek. Hú! Ez azért nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik!
Mindezt hogyan? Erről beszél a könyv, erre ad válaszokat, alternatívákat. Olyan életvezetési tanácsadó beszél a módszeréről, aki ezt sok tapasztalattal, hittel, tudással évekig csinálta, segített a hozzáforduló, „megrekedt szekerű embereknek”.
Azért írok erről a könyvről, mert sok fiatal van, akik rossz nézőpontból tekintenek magukra,
akik nem tudnak olyan „alternatív pszichológiáról”, amely más szemszögből, más aspektusból közelíti meg a személyüket.
Nekik (is) szeretném ajánlani a könyvet. Összesen 135 oldal. Nem sok. Egy nap alatt kiolvasható, bár sokkal többet ér, ha a rövid fejezeteken elgondolkodik az ember (és néha magára ismer). Ha aláhúzza benne a lényeget. A rá vonatkozó dolgokat.A könyv nem száraz szakszöveg. Olvasmányos, tele példával, a klinikai szakpszichológus és pszichoterapeuta sok éves tapasztalatával. Sőt, még azt is tudja, hogy az olvasó talán szeretné kipróbálni magán, ezért le is írja, hogy mi az, amit tenni tud, vagy végig gondolni.
Amikor elkezdtem olvasni, nem tudtam letenni. Olyan volt, mint egy detektívregény, vártam, hogy vajon hogyan folytatódik a következő fejezet, és közben azt vettem észre, hogy nem egy „megoldáshoz” közeledek, hanem saját magamhoz. A könyvben – leegyszerűsítve – a logoterápiaként ismert pszichoterápiás irányzattal ismerkedhetünk meg.
Ez a könyv megváltoztatta a saját életemről, és az életemen belüli „én-élet viszonyomról” alkotott elképzeléseimet. Hogy ez így értelmetlen, vagy túl bonyolult? Olvasd el a könyvet!
Olvasd el, és rájössz, hogy mennyire fontos, hogy kihez fordulsz segítségért, amikor úgy érzed, az életed szekere megrekedt!
Abban a korban, mikor a gondolkodás már túl fárasztó, amire már sem időt, sem energiát nem szakítunk, mert már az igényünk is megkopott… ott valóban kihívás egy ilyen könyv elolvasása, átelmélkedése, megértése. Már ezek a mély értelmű idézetek is kikezdik az ember kitartását a gondolkodásra és értelmezésre.
Kívánom, hogy Elisabeth Lukas szavai, könyve eljusson azokhoz az emberekhez, akikben az ősbizalom valamikor megroppant, akiknek a szekere valahol elakadt és akik elég bátrak, hogy az általa kínált megoldás útjára lépjenek: a szekerüket csillaghoz kössék!
Úgy vélem, az ő könyve valóban lelki barát: őszinte, bátorító, vigasztaló és inspiráló.
Néhány idézet a könyvből
„A logoterápiának nem célja, hogy az élet szekerét, ami bennragadt a hibás lelki fejlődés mocsarában, kihúzza onnan. Nem vájkál a múltbéli történésekben, ahol valószínűleg a szekér megrekedt. A célja, a szándéka, hogy ezt a szekeret az értelem- és értékhorizont felé irányítsa, amely segít épségben átsegíteni az embert élete romjain és ingoványain.”
„Ha nehézségek és kihívások előtt állunk, igazán fontos, hogy életünk szekerét csillaghoz kössük. … Senki, még a pszichoterapeuta sem veheti le a válláról azt a feladatot, amit ilyenkor neki kell elvégeznie.” (a páciensre utal)
„Örülhetünk az egészen egyszerű mindennapoknak, amikor nem fékez le bennünket semmilyen szerencsétlenség, nem szenvedünk bajtól… Ne felejtsük el értékelni és megosztani ezt a felismerét. Aki nem szorul segítségre, különleges mértékben hivatott arra, hogy másoknak segítsen.”
„Az ember nem egyedül van a világon, és kizárólagos életcélja nem lehet a saját jóléte. Ellenkezőleg: a jólét semmit sem ér, ha kiszakítják az emberi kapcsolatok összefüggéséből.”
Kedves Ilka
Dr. Elisabeth Lukas
1942-ben született Bécsben, a bécsi egyetemen pszichológiát tanult. Itt találkozott Viktor E. Frankllal, a logoterápia és egzisztenciaanalízis, a pszichoterápia harmadik bécsi iskolájának megalapítójával. Tanai kezdettől fogva lelkesedéssel töltötték el, doktori disszertációját is e témában írta. Kifejlesztette a logo-tesztet, egy pszichológiai felmérésre alkalmas eljárást, amit 14 nyelvre fordítottak le. Később Németországban mint klinikai pszichológus és pszichoterapeuta tevékenykedett. Kidolgozott egy logoterapeuta-képzést, amelyet öt szemeszterre bővített, és tantervbe foglalt. Világszerte több mint 50 egyetemen tartott előadástokat, rengeteg könyvet publikát, melyet 18 nyelvre fordítottak le.
hirdetés
