Egyperces gondolatok az anyai élet vidám, felemelő, vágyott, olykor tehetetlen, máskor inspirált pillanatairól.
Mindig vágytam rá, hogy tökéletes anyja legyek a gyermekeimnek. Szívtam magamba a tapasztalatokat, megfigyeltem más szülőket és minden információt, ingert elraktároztam valamelyik skatulyában. Aztán elkezdtem tanítani és elvetettem a tökéletes anya elképzelését. Úgy is mondhatnám, hogy leszálltam a földre. Nem tudom, hogy ez kinél mikor jön el, vagy ki meddig töri magát, hogy tökéletes legyen, de én körülbelül az első tanítási napomon jöttem rá, hogy tudnom kell szeretnem önmagamat akkor is, ha nem vagyok tökéletes. Akkor épp a tanítói pozíciómban gondoltam ezt, de a kislányom érkezésével anyaként is újra tudatosítanom kellett ezt magamban.
Tudnom kell megbocsátani magamnak.
Tudnom kell szeretnem magam minden élethelyzetben és minden „szerepemben”. Ha ezt nem tanulom meg, akkor beleroppanok abba az elvárásrendszerbe, amelyet saját magamnak állítottam fel. Fogok hibázni, ez mondhatni törvényszerű. Nyilván nem mindegy, hogy miben és mennyit, de elkerülhetetlen egy-egy hangos szó, ingerült rászólás, indokolatlan idegeskedés vagy téves ítélkezés. Miután ezeket rendezem a gyerekeimmel, családommal, utána önmagammal is rendeznem kell, mert csak így lehetek legközelebb erősebb, bátrabb, türelmesebb vagy megértőbb.
Jézus azt mondta, hogy úgy szeressük az ellenségeinket és a felebarátainkat, ahogy önmagunkat. Ezen rengeteget gondolkodom, mert néha úgy érzem, hogy ebben nem is az a nagy feladat, hogy másokat szeressek jól, hanem az, hogy önmagammal szemben is legyek irgalmas és szeretetteljes. Haladnom kell a tökéletes felé, de nem ostorozhatom magam, amiért még nem vagyok az. Ebben is meg kell találnom az arany középutat.
„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből!” A második ez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat. (Mk 12.30-31)
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás