Április 29-én, szombat délelőtt Ferenc pápa a budapesti Árpád-házi Szent Erzsébet-templomban fog találkozni több száz rászorulóval, így például menekültekkel, hajléktalanokkal, romákkal és szegény családok tagjaival. A pontos programról, a találkozó előkészületeiről, a háttérben zajló folyamatokról Téglásy Nórát, a program felelősét kérdeztük.
Bár rengeteg keresztény szervezet segíti a hajléktalanokat, mégis sokszor keresztény körökben is nehezen tudunk viszonyulni hozzájuk. Pedig sokan keményen küzdenek, hogy kikerüljenek ebből a közegből, ami nem könnyű, de szerencsére vannak pozitív példák is. Balatoni Ágnes, a tatabányai Utcai Szociális Segítők Egyesületének elnöke egy ilyen történetet osztott meg a Kemma.hu oldallal.
Egy sors szívfacsaró szimfóniája csendül fel Vincze Zita szociális munkás novellájában.
Megindító és mindnyájunknak tanulságos történet érkezett hozzánk. Isten állandóan tanít bennünket valamire, néha a legváratlanabb helyzetekben, olyan emberek által, akiknek mi szeretnénk adni. Végül mégis mi leszünk többek.
Szerda este hat óra van, nagy léptekkel sétálok a villamos felé a Nyugatinál. Már csak a vacsorára tudok gondolni. Egy nehéz nap végéhez értem, és úgy érzem, aznapra mindent megtettem, amit megkövetelhetett tőlem a haza. Fél szemmel meglátok egy hajléktalan idős hölgyet, aki majdnem teljesen lecsúszva, féloldalasan csüng egy padon. Fel se fogom, mit látok, elsétálok mellette. Pár lépéssel később eljut az agyamig, hogy mi mellett haladtam el. Visszanézek. A kezeivel erősen a padba kapaszkodik, hogy ne essen le, de lábait – amik láthatóan nem engedelmeskednek az akaratának – nem bírja visszahúzni. El se tudom képzelni, hogy került ebbe a furcsa és szerencsétlen pozícióba, de egy biztos: nincs ereje visszakapaszkodni.
Év vége felé, amikor elromlik az idő, meg karácsony is közeleg, elárasztják a médiát a hajléktalanokkal foglalkozó anyagok. Különösen így van ez ebben az évben. A közterületek életvitelszerű használatát tiltó új törvényről mindenkinek van véleménye. Már-már úgy tűnik, a hajléktalanok problémáinak mindenki a szakértője. Főleg azok, akik alig ismerik őket.
A vélemények özönében valódi sorsokat, tényeket kínál az a most megjelent kötet, amely huszonhat hajléktalan ember élettörténetét mutatja be, szociográfiai hitelességgel, de olvasmányos módon. Az írások alapját adó interjúkat szociológus készítette, ám a szöveg magán viseli az irodalmi hajlamú társszerzők, szerkesztők keze nyomát is. A rövid szövegek tömörek, de lendületesek, sőt – ha szabad ilyet mondani – a maguk módján szórakoztatóak is. Hiszen gondos nyomozó munka eredményeit rögzítik, a kutatás tárgya pedig a nagy „miért?” — Hogyan lesz valaki hajléktalanná?
Hogy egy kis ízelítőt adjunk a könyvből, megosztunk Veletek egy írást, egy sorsot a huszonhatból.
Gyakran felmerülő kérdés ez. Hogyan van értelme, illetve van-e egyáltalán hosszú távú értelme, eredménye a segítségünknek? Most különösen is aktuális ez a kérdéskör, egyrészt a közbeszédben is előtérbe került az őket érintő új rendeletnek köszönhetően, másrészt a hidegebb évszakok beköszöntése miatt. Reméljük választ találtok néhány kérdésre a témát illetően ebben a cikkben, amely a Csak Egyet Szolgálattal való együttműködés jegyében született.
Van valami megható abban, ha egy hajléktalan Bibliát olvas az aluljáróban, miközben várja, hogy a Nyugatinál áramló tömeg megszánja egy kis alamizsnával. Persze sokakban visszatetszést is kelthet, de én úgy érzem, inkább tanulhatnék tőle.
Péntek reggel van. Nemigen akaródzik kikászálódni az ágyból. Tudom, hogy fel kéne kelnem, tudom, hogy fontos… Vagyis sejtem, de még nem tudom, mennyire.
Ha egy beszélgetés során kiderül, hogy hajléktalanokkal foglalkozom, ezt a kérdést teszik fel nekem a leggyakrabban: Miért van annyi életerős férfi a hajléktalanok között? Hiszen ha elmennének dolgozni, akkor lenne pénzük, ha lenne pénzük, akkor legalább egy szobát ki tudnának bérelni. Akkor pedig végre nem zavarnának minket az állandó kéregetéssel, és egyáltalán a látványukkal. Pipa, gond megoldva! Vagy mégsem?