Néha egyszerűen nem megy az ima. Semennyire. Gondolok én az Istenre – de nem találok kapcsolódási pontot, nem tudom mibe kapaszkodhatnék. Sem az Istennel, sem úgy az életem nagy részével nem vagyok kibékülve, teljes lelki szárazságot érzek, és tanácstalan vagyok, hogy hogy is lehetne kimászni ebből. Próbálkozások vannak, de gyengék, nem visznek közelebb az Istenhez (vagy csak nem érzem). Marad a nyugtalan távollét Tőle.
Irigykedve gondolok Charles de Foucauld atya önátadás imájára (amit talán már olvastál nálunk) és az agyam pont fordítva diktálja az egyébként gyönyörű imát…
Boldog Charles de Foucauld imája helyett:
hirdetésAtyám, most nem adom át magamat Neked,
Nem tehetsz velem tetszésed szerint.
Bármit teszel is velem, nem tudok hálás lenni,
Semmire nem vagyok kész, és semmit nem fogadok el,
akaratod bennem ne, legfeljebb a többi teremtményedben teljesüljön be.
Semmit nem kívánok Istenem.
Most nem tudom kezedbe ajánlani lelkemet,
Istenem, most nem adom neked a szívem, így üresen.
Biztos szeretlek, és szeretetem biztos igényli,
hogy egészen Neked adjam át magam,
hogy végtelen bizalommal
egészen kezedbe helyezzem életemet,
mert biztos Te vagy az én Atyám…
De most nem megy…
Most csak ennyit tudok mondani Neked, Uram. Tudom, hogy te a nehézségeimet is meghallgatod, nem haragszol rám, ha kimondom a gyengeségeimet, érzéseimet. Használd fel a küzdelmeket, hogy közelebb vonj magadhoz.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás