Blog

Az önismeret – számomra

Már gyermekkoromban megtanultam, hogy az ókori görögök is az önismeretet tartották a filozófia mint a bölcsesség tudománya helyes művelése alapkövének. A humanizmus emberközpontúsága ismét az égről a földre irányította a tekintetet, de a személyes hitemben sok-sok éven keresztül nem jelent meg az önismeret szükségessége. Ma már elképzelhetetlen, hogy a „Ki vagyok én?” kérdésre helyes, sőt, bármilyen választ tudjak adni a „Kicsoda Isten?” kérdésre való válasz nélkül.

Akkor jutott el a tudatomig – pontosabban a szívemig -, hogy a hívő létmódhoz elengedhetetlenül hozzátartozik a helyes önismeret, amikor Avilai Szent Teréznek A belső várkastély című művét olvastam. Szent Teréz számos helyen, vissza-visszatérően, nyomatékosítva inti olvasóit az alázat erényére, mely az ő megfogalmazásában nem más, mint a helyes önismeret egyetlen formájára. „Meggyőződésem szerint egy napi alázatos önismeret, ha még annyi keserűségünkbe és szenvedésünkbe került is, nagyobb kegyelme az Úrnak, mint soknapi elmerülés a belső imában.” Tőle tanultam, hogy az alázat egyrészt helyes látásmód, mellyel magamat látom, másrészt az így már helyesen látott képességeimnek és értékeimnek megfelelő élet.

Nem volt egyszerű ezt megértenem, egy ideig úgy éreztem, hiányzik valami számomra ahhoz, hogy teljesen be tudjam fogadni ezt a gondolatot. Átsiklottam Avilai Szent Teréz fontos mondatai felett: „Az önismeret rendkívül fontos, s még ha az égig emelkedtetek volna, akkor is azt akarnám, hogy szüntelenül gyakoroljátok magatokat benne. Azt hiszem azonban, hogy sohasem fogjuk magunkat igazán megismerni, ha nem igyekszünk megismerni Istent.” Bakos Rafael OCD, Béri László Renátó OCD és a lelki vezető atyám tanítása alapján tudtam a terézi önismerethez a helyes Istenképet és a tisztánlátást úgy hozzákapcsolni, hogy megszülessék a szívemben a felismerés: kizárólag akkor ismerhetem és ismerem meg magamat, ha Isten szemével tekintek önmagamra. Ha az Ő szemszögéből vagyok képes nézni és meglátni az emberlétem minden aspektusát, az értékeimet és a hiányosságaimat, a megajándékozottságomat és a sebzettségemet, de elsősorban a legfőbb tulajdonságomat, azaz az Isten általi szeretettségemet.

Így lett számomra az önismeret egyben „Isten-ismeret” is, azaz az Istenről alkotott tudásom bővülésének eszköze és részbeni tárgya. Minél mélyebben ismerem meg a végtelen és teljesen meg nem ismerhető Istent, annál alaposabban ismerem meg magamat is. Ahogy Avilai Szent Teréz írja: „mert Isten a legfőbb Igazság, és az alázat az, hogy igazságban járjunk”. Adja az Úristen, hogy egyre jobban és tisztábban lássam, mennyire felfoghatatlanul szereti az embert és szeret engem, és ez hatalmas méltóságot és örömet ad! Szeret és arra teremtett, hogy részesüljek az Ő szentháromságos boldogságában! Ahogy Denis Gira írja: „Minden ember hivatása arról szól, hogy Isten életében osztozzon”.

Az önismeret összekapcsolódik lelkünk belső várkastélyának valóságával, azzal, hogy az élő Isten a lelkünkben lakik, a hit és a kegyelem által a Szentlélek templomává (1Kor 6,19) tett, miként azt megígérte: „Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet oltom belétek és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint éljetek…” (Ez 36,26-27). Így a tanítványokkal együtt mi magunk is meghívást kaptunk arra, hogy ha Istent szeretnénk megismerni, tekintsünk a hajlékára, a lelkünk legbelsőbb zugába is, ahol Ő munkálkodik, és így Isten megismerése együtt jár önmagunk megismerésével: „Jézus pedig megfordult, és amikor látta, hogy követik, megkérdezte tőlük: »Mit kerestek?« Azt felelték neki: »Rabbi – ami Mestert jelent –, hol laksz?« Ő azt mondta nekik: »Gyertek és meglátjátok.« Elmentek tehát, és meglátták, hogy hol lakik.” (Jn 1,38-39).

Mekkora mérhetetlen kegyelem, hogy Isten bennünk lakik! Ezen János evangéliumából vett idézet különösen hordozza a belső, lelki úton történő, Jézussal való együtt-haladás lelkületét. Ha Jézust követem, magam is meglátom, hogy hol lakik, azaz egyszerre látom meg Őt és magamat is. Sőt, Isten maga mutatja meg nekem a saját lelkemet, Ő vezet be a Tőle kapott, halhatatlan lelkem megismerésébe. Ez az Isten és az ember közötti személyes, bensőséges kapcsolaton alapuló megismerés, hit és élet, azaz konkrét személyek között kibontakozó egyedi kapcsolat. „A kapcsolatokon alapuló élet horizontja a végtelenbe vész, mint ahogy minden személy misztériumának horizontja is magának Istennek a misztériumban vész el.” (Denis Gira).           

Hiszem, hogy a saját belső lelki utam az új ember születésével és az önismerettel kezdődik, mely nem más, mint kegyelem. Még csak most léptem rá erre az útra, de teljes bizonyossággal tudom és vallom, hogy „Ez a kegyelem szeretet, amint hogy Isten szeretet. A szeretet az egymást szeretők között szoros kommunikációt hoz létre. Kiszolgáltatja őket egymásnak, és kölcsönösen átjárják egymást. (Gyermek Jézusról nevezett Boldog Marie-Eugène OCD atya). Kiárad, átformál, átlényegít, ahogy Szent Pál írta: „Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, és öltsétek föl az újat, aki állandóan megújul Teremtőjének képmására a teljes megismerésig.” (Kol 3,9-10). S ez már nagyon messzire vezet, hiszen a „kegyelemnek köszönhetően a »túlvilág« nekünk egy »bennünk élő világ«.” (Raniero Cantalamessa).  

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás