Kiss Balázst 2018. június 16-án szentelte állandó diakónussá Beer Miklós, a váci egyházmegye akkori püspöke – a váci székesegyházban. Harmonikus, boldog házasságban nevelik feleségével, Edittel három lánygyermeküket , Zsófit (21), Nórit (19) és Annát (14). Civil szakmája úttervező mérnök, erdészként végzett Sopronban, jelenleg Gyálon szolgálati diakónusként dolgozik, illetve tanít hittant, valamint az Egyházmegyei Karitász lelkivezetőjeként is tevékenykedik. Aktív tagja a gyáli katolikus közösségnek, és fontosnak tartja az egyház és a katolikus közösségeink megújulását.
Kezdjük a legelején, a gyerekkorodnál! Hol és milyen közegben nevelkedtél és nőttél fel?
Azt szoktam mondani magamról, hogy én egy egyszerű falusi ,,csávó” vagyok. Győr-Moson-Sopron megyében, egy kis faluban éltem és nőttem fel, Fertőszentmiklós és Kapuvár körzetében, Csapodon. Ez egy 600 lelkes kis település, itt töltöttem gyerekkoromat és Sopronban végeztem iskoláimat. Erdőmérnökként végeztem a Soproni Egyetemen.
Keresztény gyökereid visszanyúlnak a szülőkig, nagyszülőkig; tőlük és általuk kaptál egy alapot már gyerekkorodban?
Igazából nem vagyok klasszikus bölcsőkeresztény.
Kiskoromban a szüleim elváltak. Édesanyám a tsz-ben dolgozott és ő csak titokban járhatott abban az időben szentmisére, bár ezt csak később tudtam meg, hogy ő el-eljárt misékre. Aztán amikor újraházasodott, a nevelőapám egy vallásgyakorló ember volt, és az ő hatására kezdtem el én olyan tízéves korom körül templomba járni. Mondhatjuk úgy is, hogy gyerekmegtérő vagyok, az első megtérésem ugyanis gyerekkoromban történt.
Fotó: Szabó Csaba
Könnyebb volt akkor gyereknek lenni, mint most?
Más volt egészen, főleg egy ilyen kis faluban, tényleg mindenki ismert mindenkit. Mindenki köszönt mindenkinek, engem a faluban úgy jellemeztek, hogy ,,jó köszönő a Balázs”. Nehezen éltünk annak idején, nem arra célzok, hogy szegények voltunk, de nem volt könnyű életünk. Ennek ellenére jó emlékek fűznek ehhez az időszakhoz. Tizennégy éves korom óta kollégista voltam egészen egyetemista koromig.
Középiskolás évek után egyetem; hol és mit tanultál, és leginkább miért azt választottad?
Már hatodikos koromban eldöntöttem, hogy én erdész szeretnék lenni, mert nagyon szerettem a természetben tölteni az időt. Járni az erdőket, agancsozni, gombászni, vadakat nézni. Ehhez képest az igazság az, hogy erdészként és erdőmérnökként végeztem, de soha nem dolgoztam a szakmában. De az volt akkor a vágyam, hogy ilyen területen dolgozhassak. Ezért erdészeti szakközépiskolába mentem, anyukám terelgetésére pedig az egyetemre, és közben pedig szerettem volna Sopronban maradni. Mivel ez akkortájt egy kultúrmérnöki képzés volt, tanultunk útépítéstant, ami engem nagyon megfogott. Így kerültem az útépítő-úttervező szakmába.
Ezek szerint úttervezőként keresed a napi betevőt?
Igen, van egy saját cégünk két barátommal, így hárman vagyunk a tulajdonosok. Fő profilunk pedig az úttervezés és az ehhez kapcsolódó műszaki ellenőrzési feladatok. Most már tizenöt éves a cégünk és ebben dolgozunk, így, együtt.
Civil szakmád úttervező mérnök, hivatásod a családapaság mellett pedig az állandó diakonátus. A szakma és a hivatás közötti különbséget hogyan fogalmaznád meg?
Nagyon érdekes kérdés ez, főleg az én szempontomból, mert valahol nem válik el nálam ez a három dolog. Számomra ez három szakma és három hivatás, amit művelek. Egy kenyérkereső hivatás, a család és a diakónusi szolgálat.
Az első hívás 2010 körül jött, majd 2012-ben avattak akolitussá. Mit jelent pontosan az, hogy akolitus?
Az akolitus egy olyan egyházi szolgálattevő, akit nem szentelnek, hanem avatnak. Az egyházmegyénkben már körülbelül 300-400 akolitus szolgál, és a településükön végeznek olyan szolgálatot, amellyel a plébánosukat vagy a diakónusok szolgálatát segítik. Szentmisék, temetések, vagy ahol nincsen állandó pap, ott igeliturgiát végeznek. Egyetemi feltétele nincs az akolitusképzésnek, elég az érettségi.
Mikor és hogyan talált meg a diakónusi hivatás, volt-e elhívás, ha igen, akkor fel tudod-e idézni?
Igen, volt elhívás. Miután 2012-ben akolitussá avattak, valamikor 2014-ben jött egy e-mail, hogy diakónusképzés fog indulni az egyházmegyében és várják az akolitusok jelentkezését. Emlékszem, először alig mertem elmondani a feleségemnek, akkor még nem tudtam sok részletet egy diakónusképzésről.
Ha jól tudom, a feleség beleegyezése is kell ahhoz, hogy valaki diakónusképzésen vehessen részt. A te feleséged hogyan fogadta ezt a döntésed, illetve a lányaid hogyan viszonyultak hozzá?
A feleségem is nagyon támogatta ezt a döntésem, igazából mi diakónusok együtt lettünk és együtt is vagyunk.
Ez egy közös szolgálat, amit egy nős ember a felesége nélkül nem tudna végezni.
A szentelés feltétele a feleség írásbeli beleegyező nyilatkozata. Együtt mentünk a felvételire, együtt történt az elbeszélgetés. Aztán később derült ki, hogy a diakónusképzéshez már szükséges a teológiai végzettség is, és ez többünknek nem volt meg, és akkor egy év után elmentünk közösen Esztergomba teológiát tanulni, és ezt követően fejeztük be a diakónusképzést és szenteltek fel bennünket.
Ami a lányaimat illeti, ők elsősorban a képzés miatti hiányomat érezték, mert sokat voltam távol, de azt gondolom, hogy ők is büszkék erre, és én is büszke vagyok nagyon rájuk, mert erős hitük van. Bár azt már előre kijelentették, hogy az esküvőjükön kizárólag mint apuka lehetek jelen. De szépen belenőttek ebbe, és természetesen ők a legnagyobb kritikusaim a prédikációimnál.
Fotó: Szabó Csaba
Mit jelent pontosan a szolgálati diakónus?
Talán két évvel ezelőtt foglalták írásba is az egyházmegyékben, mert addig nem volt pontosan definiálva. Három kategóriát határoztak meg a diakonátus szempontjából. Van plébániaszervező diakónus, aki az egyházmegye alkalmazottja és plébániát vezet, ő egy plébános moderálásával viszi a plébánia mindennapos ügyeit.
Van a második kategóriába tartozó diakónus, aki szintén egyházmegyei alkalmazásban, vagy legalább félállásban van, aki nem vezet egyedül plébániát, de szükség van a plébános, pap mellett segítségre, ő ott mindenben besegít.
A harmadik kategória az, amibe én is tartozom, ezt szolgálati diakónusnak nevezik, akinek van egy főállása, ami mellett amennyi időnk és energiánk van, szolgálunk.
Napjainkban gyakran téma – és egy nagyon fontos téma -, hogy papjaink inkább civilben mutatkoznak az utcákon-tereken, nem reverendában; mit gondolsz erről?
Azt gondolom, hogy megvan mindennek a helye és ideje, hogy mikor milyen viseletben mutatkozik egy pap. Ahol fontos, hogy tudjuk és tanúságot tegyünk, vagy a papjaink tanúságot tegyenek arról, hogy ők Isten szolgái, ott jó, ha legalább papi civilben vesznek részt, legalább rendezvényen.
A diakónus is viselhet papi inget kolláréval? Te szoktad viselni?
Sőt, nemcsak papi inget kolláréval, de reverendát is. Én csak papi civil inget viselek olyan környezetben, ahol nem ismernek, nem tudják, hogy diakónus vagyok. Általában civil környezetben, mert ott fontos, hogy tudják, hogy én diakónus vagyok. Amikor a Karitásznál lelkivezetői tevékenységemet végzem és idegen helyre megyek, akkor mindig papi civil ingben jelenek meg. Azt tapasztaltam, hogy máshogy viszonyulnak az emberhez, amikor meglátják, hogy papi civilben van. Egy történetet engedj meg ezzel kapcsolatban. Mikor felszenteltek, akkor Béla atyának (Káposztássy Béla gyáli plébános) besegítettem egy bölcsőde felszentelésében, természetesen papi civil ingben voltam ott is. Majd kicsit később a feleségem visszahallotta a következőt:
,,Hát, ez a Balázs, pedig milyen szép családja volt, most meg mi lett belőle…”
Nagyon nehéz, mert egy civil ember nem is tud különbséget tenni, még egyházi berkeken belül is nehéz viselet alapján, ha csak a papi civil inget vesszük alapul. De már vannak erre törekvések, hogy meg lehessen különböztetni, de egyébként meg nem is olyan baj, mert végtére mi is papok, szerpapok vagyunk.
Szerinted abban, hogy a diakónusi szolgálatot a II. Vatikáni Zsinat helyreállította, közrejátszhatott az egyházon belüli paphiány?
Igen, biztosan volt benne szerepe ennek is. Ugyebár Németország volt a diakonátus újraéledésének központja és láthatjuk, hogy ott is milyen helyzet van paphiány tekintetében, akár Európa-szerte.
De ha belegondolunk, hogy már az ősegyházban is kevesen voltak az apostolok, és ezért az asztalszolgálatra kellett választani megfelelő embereket, nem volt ez máshogy a zsinat idejében sem.
Mit csinálhat pontosan egy felszentelt állandó diakónus a liturgiában? Illetve neked van-e olyan, amit kiemelnél?
A felszentelésem után volt egy beszélgetésem egy idős atyával, aki itt élt a településen, már sajnos nincs köztünk. Ő mondta nekem viccesen:„Nem gyóntathatsz, nem adhatod fel a betegek kenetét és nem gyújthatod meg a cigarettádat az oltárgyertyáról.” De viccet félretéve, a szentségek közül nem gyóntathatunk és nem adhatjuk fel a betegek kenetét. Eskethetünk, keresztelhetünk, temethetünk, áldoztathatunk. A szentmisén belül evangélium, prédikáció, oltár előkészítése az eucharisztikus részhez. Nekem személy szerint nincs olyan, amit kiemelnék. Inkább olyan, ami stresszel jár még mindig, például a prédikáció és az éneklés a liturgiákon. De igyekszem mindig egy kisebb heti lelkigyakorlattal felkészülni, rászánom az időt, és egyre könnyebben megy. Nagyon szeretjük a feleségemmel és közösen csináljuk a jegyesoktatást, és ehhez kapcsolódóan nagyon jólesik, ha az esketést rám bízzák, illetve a kereszteléseket. A temetések nehezebbek természetesen, de a gyászolókkal való beszélgetésekben, illetve lelkigondozásban is segítek.
Ha ma eltörölnék a cölibátust, akkor megmaradnál állandó diakónusnak, vagy elgondolkodnál a papi hivatáson?
Ha ma törölnék el, akkor maradnék diakónusnak. Én megtaláltam a helyemet az egyházban.
Fotó: Szabó Csaba
Hitoktatóként is tevékenykedsz. Mennyi időt töltesz hitoktatással és mely korosztályoknak tartasz hittant?
Általános iskolában tanítok 1-8 osztályosokat, heti nyolc órám van. Idén kaptam alsós osztályokat is, amitől kicsit tartottam, de közben nagyon megszerettem.
Látva a mai korunk fiataljait és azt, ami körülveszi őket, ez a felgyorsult digitalizált világ, ahol szinte kivétel nélkül mindennel találkozhatnak, mindent láthatnak, olvashatnak, nézhetnek… Mennyire nehéz közelebb vinni hozzájuk Istent? Tapasztalsz hitoktatóként nehézséget ezzel kapcsolatban?
Én azt mondanám, hogy nem feltétlenül ebben látom a nehézséget, hogy közelebb vigyem hozzájuk Istent. Olyan általános iskolában tanítok hittant, ahol a gyermekek nagy része olyan családból jön, akik nem vallásgyakorlók, van olyan tanítványom, ahol otthon az anyuka azt mondja a gyereknek, hogy ők amúgy nem is vallásosak, és közben pedig hittanra jár a gyermek. Nagyon érdekes dolgok ezek.
Ami miatt sokkal nehezebb, az a szülői háttér hiánya.
Az alsósoknál nem érzem a digitális világunk veszélyeit, inkább a felsősöknél. Egy The Chosen sorozatot nehéz velük végignézni.
Pedig a The Chosen sorozat pont egy olyan emberi, egyszerű Jézusábrázolással él, ami sokkal inkább megszólítja a fiatalokat, nem?
Ami miatt közelebb van hozzánk is, hogy végre egy olyan sorozat, ahol Jézusnak vele egykorú, vagy nála fiatalabb apostolai vannak.
Te mint szülő, három leánygyermek édesapjaként, hogyan tudod őket óvni a mai világunk veszélyeitől, egyáltalán meg kell-e védeni őket? Mit tud tenni egy keresztény szülő?
Amivel mi tudtuk őket óvni, hogy egyházi iskolába jártak. Egy református általános iskolába, ahol fele-fele arányban voltak reformátusok és katolikusok. De ezt nagyon jónak tartottuk, mert nagyon hiszünk az ökumenizmusban. A feleségem például a mai napig visszajár oda egy imaközösségbe. Az a szellemiség, az a légkör egy burok volt például. Aztán egyházi gimnáziumba mentek, szóval amíg lehetett, addig olyan helyre próbáltuk vinni őket, ahol legalább hasonló gondolkodású gyerekek vették őket körül. Fontos volt emellett még a tanárok szellemisége is. Ehhez természetesen nekünk is hozzá kellett tenni a magunkét a feleségemmel, hogy jó példát kapjanak, hogy azt lássák, hogy nekünk mennyire fontos az, amikor imával kezdjük a napot, hogy részt veszünk az egyház életében. Hogy ennek mi lesz az eredménye, azt majd az unokáinkon lehet látni.
Fotó: Szabó Csaba
Nem érzed úgy, hogy a katolikus egyház bizonyos társadalmi kérdésekben nem vagy nagyon súlytalanul foglal állást? Gondolok itt az eutanázia, abortusz, pedofília, migráció kérdéseire.
Azt gondolom, hogy vannak olyan témák, amikben valóban hangsúlyosabbnak kéne lenni és egyértelműen állást kéne foglalni, és ami kínos, arról is beszélni kell. Ezek közül például az eutanázia, ami eléggé napirenden van, egy fontos téma. Ezzel kapcsolatban úgy gondolom, hogy Karsai Dániellel nemcsak Fabiny Tamásnak kellett volna leülnie, hanem közülünk is valakinek, mert vannak rá alkalmas embereink, például Dr. Fábry Kornél püspök úr, de biztos, hogy tudnánk még más nevet is mondani.
Az Egyházmegyei Karitász lelkivezetőjeként is tevékenykedsz. Mondanál pár mondatot erről a nemes feladatról?
Bár most már harmadik éve csinálom, még mindig körvonalazódik a munkakör. A püspök atya bízott meg ezzel a nemes feladattal. Részt veszek az egyházmegyei karitász olyan rendezvényein, ahol szükséges, hogy legyen egy lelki támogató. Most megyek majd egy vezetésképzésre, ahol én indítom majd a napot imával és elmélkedéssel. Karitász-csoportoknál, ha igény van rá, akkor lelkigyakorlatot tartok. Fontos, hogy bármi probléma van, akkor bátran kereshetnek. Kovács Gábor személyében egyébként a váci egyházmegyei karitásznak egy nagyon karizmatikus vezetője van, aki szintén diakónusnak készül.
Aktív részese vagy a gyáli katolikus közösségnek. Mit gondolsz arról a jelenségről, hogy napjainkban a számok azt mutatják, hogy egyre inkább csökken a keresztény hívők száma? Mi lehet ennek az oka?
Biztos vagyok benne, hogy nemcsak egy oka van ennek, hanem jóval több. De mi is próbálunk itt az egyházközösségünkben egyfajta megújuláson dolgozni a kis csapatunkkal.
Az egész kereszténységnek és egyháznak is szüksége van a megújulásra.
A legutóbbi népszámláláson Gyálon, ami egy huszonötezres város, több, mint ötezren vallották magukat katolikusnak. Ehhez képest a hétvégi szentmiséken alig vagyunk többen, mint kettőszázan. Valószínűleg ez azért van, mert az egyházat csak mint hivatalt használják sokan. Gondolok itt a keresztelőkre, temetésekre, esküvőkre.
Meg kell újulni nekünk is és az egyháznak is, meg kell hallani és nem mindig kritizálni a Szentatya szavait, és valamilyen szinten megtartani értékeinket és abból egy jottányit sem engedni, de igenis észre kell venni a világnak a változását és azt, hogy hogyan tudjuk megszólítani az embereket.
Mitől vonzóbb egy Hit Gyülekezete, mint mi vagyunk? És még erre is azt mondom, hogy még mindig jobb, hogy valaki oda jár. Ha egy Gera Zolit megmentett ez a gyülekezet, és ő vállalja egy stadion előtt, hatvanötezer ember előtt, hogy ő Istenhívő.
Muszáj megtalálnunk, hogy hogyan tudjuk megszólítani az embereket, és nemcsak bevonzani, hanem itt tartani.
Mit üzennél azoknak a fiatal, harmincas éveikben járó férfitársaidnak, akik már a családalapításon túl vannak és vonzza őket az állandó diakonátus, de valamiért nem merik meghozni ezt a döntést?
Azt üzenném nekik, amit Beer Miklós püspök atya a szentelésünkön mondott, hogy:
,,Az Isten nem az alkalmasokat hívja, hanem a meghívottakat teszi alkalmassá.”
Aki érzi a hívást a feladatra, az menjen és próbálja meg. A teológiai képzés már önmagában olyan sokat ad, hogy ha csak azt végzed el, már akkor megérte. A képzésen pedig olyan emberekkel találkozol, hogy az egy csoda. A tanárok, papok, a társaid, akikkel megismerkedsz. A mai napig összejárunk a diakónustársaimmal, ilyenkor kísérnek minket a feleségeink is. Ilyenkor együtt sírunk, együtt nevetünk, egy nagyon fontos közösség ez.
Aki érez magában hívást, az először mondjon egy kicsi igent, utána pedig úgyis meglátja a nagy igen előtt, hogy a Jóisten valóban erre hívja-e.
hirdetés
