Blog, Kunszabó Anna

Amit az újszülött Jézus tanít – Őt sem a gólya hozta

A nyilvános működése idejéből fennmaradt tanításokat néha szóról szóra elemezzük, felnőtt élete példáját hosszasan fejtegetjük, ám születésének kapcsán csak a betlehemi egyszerűséget szoktuk emlegetni. Mert ugye mit is csinál egy pár órás, pár napos baba?  

Kivételesen áldott karácsonyom van, hiszen idén először ismertem meg a lehető legközelebbről a születést, egy újszülött viselkedését. Idén nézhettem először a gyermekem szemébe, hallhattam először a hangját. Igen, már biztosan tudom, hogy egy ilyen pici gyermek tanítani képes azzal, ahogy él.

Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.
(Ján 14, 6)

A Megváltónak ez a mondata világossá teszi, hogy életével utat mutat számunkra. A sokat ismételgetett kérdést, amit döntési helyzetben felteszünk magunknak; Mit tenne Jézus?, általában konkrét szituációkban próbáljuk megválaszolni, pedig az első dolog, amit Ő valóban tett, az volt, hogy megszületett.

Aki végigélte már egy gyermek születését, aki jelen volt a szülőszobában, az tudja, hogy a születés a pici számára is nehéz feladat. Nem passzívan várja, hogy megérkezzen, igyekszik kifelé.

Ha valóban követni akarjuk példáját, első dolgunk, hogy hajlandóak legyünk újra megszületni lélekben. Isten a kezdetek kezdetétől várja ezt a pillanatot. Fontosnak érzem, hogy Jézust sem a gólya (esetleg egy hatalmas galamb) hozta a jászolba, hiszen így megmutathatta nekünk, hogy küzdelmes út áll előttünk még akkor is, ha szívünkben – Isten kegyelméből – már ott a vágy az új életre.

Ez alatt a küzdelem alatt el kell szakadnunk olyan dolgoktól, amikről azt hittük, hogy életünk alapvető feltételei. (Legyen az egy életforma, egy jellemvonás, egy szokás, egy fajta viselkedés…) Át kell élnünk a krízist, hogy az addig minket körülvevő magzatvíz eltűnik, hogy a táplálékot és oxigént adó köldökzsinór megfeszül. Át kell értékelnünk, kik vagyunk! Isten gyermekei…

Mernünk kell elindulni az ismeretlen felé feltétel nélkül bízva Istenben! Az első lélegzetvételek fájdalmasak, minden új. Sose látott fényesség. Hirtelen felsírunk, kiderül, hogy van tüdőnk, hogy másképp is lehet oxigénhez jutni, mint eddig. Ki gondolta volna? Isten mondta, de nehéz volt elképzelni. Napokig tarthat, míg kiürül szervezetünkből a magzatszurok, még a fülünkben is lehet némi magzatvíz, hallásunk így még nem tökéletes. Látásunk is homályos, színtelen.

A kisded Jézus útja, hogy gyermekké lett. Ez a mi lelki utunk is. Újra megszületni. Ő öröktől fogva létező szellemi lényként nem érezte méltatlannak, hogy megszülessen emberi gyermek alakban. Mi már létező emberként vajon lealacsonyítónak érezzük szellemi újszülötté válásunkat?

Itt kezdődik a hívő ember útja. A lelki születéssel. A teljes Istenre hagyatkozással. Az élménnyel, hogy ezt a küzdelmet követően az Úr édesanyaként karjába vesz. A tapasztalattal, hogy önmagából táplál minket. Gondoskodik rólunk azzal a mindent feladó, feltétlen szeretettel, amivel egy újszülöttet a szülei körülvesznek.

Hallásunk, látásunk idővel kitisztul. Hangokkal, színekkel, formákkal telik meg egy világ, aminek korábban a létezéséről sem tudtunk.

Először csak tekintetünkkel fejezhetjük ki hálánkat és szeretetünket. Mosolyogni sem tudunk még. Ahogy a csecsemő fejlődik a szüleivel való kommunikációban, mi is úgy fejlődünk az Istennel való kapcsolatunkban, imaéletünkben.

Nem tudom, Te, aki most olvasod mindezt, hol tartasz a lelki úton. Talán még újjászületésed előtt állsz, talán már gyakorlod, hogyan fordítsd tekintetedet, figyelmedet Istenre. Lehet, hogy már mosolyogni, gagyogni is megtanultál, vagy kimondtad az első szavakat. Akárhol is vagy most épp, a gyermek Jézus utat mutat Neked.

Mivel Isten egyszülött Fia minket részesíteni akart istenségében, magára vette természetünket, emberré lett, hogy az embert istenivé tegye. 
(Aquinói Szent Tamás)    

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás