Blog, Kunszabó Zoltán

Ki érti Szent Istvánt?

Augusztus huszadikához közeledve államalapító szent királyunknak évről évre el kell viselnie, hogy a legkülönfélébb politikai és szellemi irányzatok képviselői előadják a maguk István-értelmezését. Mindebben a legfájóbb az, hogy az elemzők többsége képtelen meglátni őt mint mélyen hívő keresztény embert és uralkodót. Talán van, aki úgy gondolja: a nevéhez kapcsolódó „szent” előtag afféle vezetéknév, esetleg a „beosztására” utal… Ezzel szemben nem kerülhetjük meg a zavarba ejtő tényt, hogy legnagyobb, első királyunk valóban szent volt, ennek valamennyi ismérvével és következményével együtt. Legmélyebb motivációi a Szentháromságba vetett hitéből fakadtak, még akkor is, ha politikai jellegű döntésekhez vezettek.

Méltatóinak többsége a zseniális reálpolitikust látja benne, aki a nyugati kereszténység, a római katolikus vallás felvétele segítségével elhelyezte országát az európai államok közösségében. Felkerültünk a térképre, részesei lettünk a korabeli „nemzetközi közösségnek”, osztoztunk Nyugat-Európa kulturális javaiban. Sokan ma ezt odáig egyszerűsítik, hogy István egyszerűen a Nyugatot választotta a Kelettel szemben, s mivel történelmi távlatban a Nyugat tűnik a legsikeresebbnek, politikai rendszere pedig, mondjuk így, a leghumánusabbnak (gondoljunk itt Fukuyamára és a „történelem vége” koncepció éltetőire is), ezért első királyunk örökéhez ragaszkodva mindig és mindenben a Nyugatot kell követnünk. E szemlélet képviselői szerint „a Nyugat” valamilyen homályos szellemi entitás, az örök emberi fejlődés letéteményese. Szent István ehhez a Nyugathoz csatlakozott volna, s ennek akkori, aktuális eszköze lett volna a nyugati kereszténység felvétele.

Szent István azonban nem így gondolkozott. Meggyőződéses római katolikus keresztényként államát elsősorban nem a Nyugathoz akarta kapcsolni, hanem az Istentől eredő kinyilatkoztatást legteljesebb formában hordozó szellemi közösséghez, az apostolok feje által vezetett egyetemes Egyházhoz. II. Szilveszter pápához nem a nyugati kultúrközösség szellemi vezetőjeként fordult koronáért, hanem mint Szent Péter utódjához, az Egyház legfőbb apostoli vezetőjéhez, aki hivatása szerint maga is szikla, a legfőbb Sziklára, az Örök Igére épülve.

A római rítusú kereszténység fölvétele nem politikai célok elérésére szolgáló eszköz volt, hanem a lényeg. Szent István törekvéseinek középpontja. S aztán ebből következett, hogy Magyarország a Nyugat része lett, vagyis a római rítusú, közvetlenül a pápához, a Nyugat pátriárkájához tartozó keresztény királyságok egyike.

A képet persze árnyalja, hogy Szent István életében még a kelet-nyugati egyházszakadás előtt vagyunk, s István támogatója volt a keleti rítusú kereszténységnek is, főként a szerzetesi közösségeknek. De abban elsősorban megint hitbéli, szellemi megkülönböztetést kell látnunk, hogy a kereszténység felvételének pecsétjét nem a cezaropápizmus jeleit mutató Bizánctól, és nem is a német-római császártól, hanem a Péter-utód által vezetett Római Egyháztól kérte, amelynek vezetője akkoriban nem politikai, hanem jellemzően szellemi hatalmat gyakorolt.

És itt a bökkenő. Materializmusra „beállt” mai gondolkodásunkkal már el sem tudjuk képzelni, hogy István országunkat valóban szellemi alapokra akarta helyezni. Nem emberek által elgondolt, mégoly nemes alapelvekre, hanem a legszilárdabb alapra: Isten teremtő és életadó Szavára, aki Jézus Krisztus, az Isten Fia személyében jelent meg közöttünk. Mai szóval, egyszerűen: az objektív igazságra, vagyis a színtiszta valóságra. Hívő emberként tudta, hogy a láthatatlan, világon túli, de a világba belépő isteni valóság hordozza és élteti a láthatót, az anyagit.

A katolikus keresztény hit tehát az isteni élettel való érintkezés záloga volt számára, a legfontosabb államalkotó erő (vö. Intelmek I. fejezet). S innen érthető az Egyház kiemelt szerepe az Intelmekben leírt állam felépítésében is (II-III. fejezet). Feladata, hogy állandóan nyitva tartsa a kaput a Szentháromság életadó jelenléte számára.

Aki mindezt nem látja, nem sokat ért első szent királyunk művéből. Természetesen én sem állíthatom, hogy maradéktalanul érteném őt. Egyben azonban biztos vagyok: A szenvedélyesen hívő István semmiképpen sem akart volna politikai előnyök miatt egy olyan szellemi közösséghez tartozni, ahol nem a Szentháromság imádása áll a középpontban, s nem a keresztény kinyilatkoztatás a végső vonatkozási pont.

Kunszabó Zoltán

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás