Kunszabó Zoltán állandó diakónust Csontváry Kosztka Tivadar legendás festménye ihlette meg, azaz szabadon szárnyaló gondolatok a Magányos cédrus kapcsán.
Kategória
Kunszabó Zoltán
Kunszabó Zoltán állandó diakónus meglepődve tapasztalta, hogy a szombat esti – százezres nagyságú – körmenetről a mainstream média nem, vagy csak alig számolt be. Vendégírását változtatás nélkül publikáljuk.
Zenés irodalmi ünnepre hívta össze a szépségre és igazságra éhes lelkeket Lackfi János költő Nagyszerdán, a Petőfi Irodalmi Múzeumba, ahol tizenhárom kortárs magyar költő verseiből készített összeállítást ajándékozott nekünk. Lackfi nem csak elképesztően magas színvonalú versválogatással állt elő, hanem saját maga olvasta fel, értelmezte, interpretálta a műveket – sorokat kiemelve, recitálva, megrágva — komoly előadóművészi kvalitásokat csillogtatva. Az ő töprengéseit, szövegritmusait, kiemeléseit vette át és építette tovább zenei improvizációival az egyenrangú alkotótárs, Szirtes Edina Mókus.
Augusztus huszadikához közeledve államalapító szent királyunknak évről évre el kell viselnie, hogy a legkülönfélébb politikai és szellemi irányzatok képviselői előadják a maguk István-értelmezését. Mindebben a legfájóbb az, hogy az elemzők többsége képtelen meglátni őt mint mélyen hívő keresztény embert és uralkodót. Talán van, aki úgy gondolja: a nevéhez kapcsolódó „szent” előtag afféle vezetéknév, esetleg a „beosztására” utal… Ezzel szemben nem kerülhetjük meg a zavarba ejtő tényt, hogy legnagyobb, első királyunk valóban szent volt, ennek valamennyi ismérvével és következményével együtt. Legmélyebb motivációi a Szentháromságba vetett hitéből fakadtak, még akkor is, ha politikai jellegű döntésekhez vezettek.
Egy egyházmegye egyik legfontosabb ünnepe a papszentelés. A püspök, mint apostolutód, átadja a papság ajándékát a Szentlélekben, a korábban szenteltek pedig hosszú sorban mind megáldják az újakat, a befogadás jeleként. Most szombaton, június 10-én az esztergomi bazilikában Erdő Péter bíboros úr négy papot és kilenc diakónust szentelt. A szokásos ünneplésen túl legalább két frissen szentelt számára a nap sajátosan folytatódott…
Az egyik legszörnyűbb tapasztalat, amit az ember szülőként átélhet, ha elveszett a gyerek. Futkosok a tömegben, kiabálom a nevét, kérdezősködöm. Hiszen az előbb még itt volt, fogta a kezemet! Agyamban a legszörnyűbb képek cikáznak, pusztulás és ezer veszély, amelyek egy gonosz világban leselkednek rá, védtelenre, ha nem vagyok vele… A leírhatatlan szorítás a torokban, a gyomorban: fáj a kétségbeesés, az aggodalom. Aztán az esetek többségében, hála Istennek, jön a megkönnyebbülés. Egy pillanat alatt minden megváltozik. Megvan, nincs baja! Sír talán, de itt van, csókjainkkal borítjuk, minden rendben van már, együtt vagyunk!
Befejeződött az éjféli szentmise Teréz anya nővéreinek Tömő utcai kápolnájában. A mennyből alászálló szeretet hatalma — mint valami túl erős szesz — szinte fejbe kólintotta az együtt ünneplő népet, a negyven-ötven hajléktalan embert, akik az utolsó ének után sem mozdultak a zsúfolásig megtelt helyiségből. Csak ebből az aranyló álomból ne kelljen felébredni… Nem is kellett. Karácsony szelleme akkor sem illant el, amikor hamarosan kiderült, körülbelül egy tucat hajléktalan nőnek nem jut már hely a szálláson… A megoldás rögtön megérkezett: „Nálam a hittanteremben megalhatnak! Be is van fűtve!” – kiáltott bele a nagy tanácstalanságba a szent ruháitól épp megszabadult atya, kis nyolcadik kerületi plébániánk papja, ez a gyors észjárású, mindig tettre kész késő-negyvenes férfi (hívei szerint igazi szent).
Nem beszélünk eleget a mindennapok hőseiről, a „jó pásztorokról”, akik naponta ott állnak a megvetett és kitaszított emberek mellett, gyakran mindenüket megosztva velük. Íme egy életkép napjaink Budapestjéről.