2023. 07. 16.

A Csontváry-kiállítás zár, a csoda marad

Kunszabó Zoltán állandó diakónust Csontváry Kosztka Tivadar legendás festménye ihlette meg, azaz szabadon szárnyaló gondolatok a Magányos cédrus kapcsán.

Állok a nagy Csontváry-kiállítás utolsó előtti napján a Szépművészetiben a Magányos cédrus előtt. Utolsó kép az utolsó teremben. Záróakkord, összegzés, a kiállítás sztárja. Körülöttem nagy tömeg, de mindenki csendes, illedelmes, nincs lökdösődés. Egyedül vagyok a képpel és csodálkozom, hogy most nem hat rám nyomasztóan, mint kisgyerekkoromban, amikor először láttam reprodukciókon. Aztán ha jól emlékszem, általános iskolásként múzeumban is.

Igen, a sötét hangulatú részek most is ott vannak: a fát körülvevő táj teljesen kopár, növényzet sehol, sötét színek dominálnak, a tenger is zöldesszürke. A földi régiókban a festék textúrája is durvább. Innen emelkedik ki a fő motívum, az elszáradt ágakból formálódó kéz, középen a monumentálisan fenyegető mutatóujjal. Lehetne ugye ez egy tájkép egy fával, ha nem Csontváry, a Van Goghhoz hasonlítható léptékű magyar zseni festette volna. (És talán ha nem egy melankóliára és drámára fogékony honfitársa nézi.)

hirdetés

De így ez az ujj a kopár és hitehagyott világ fölé magasul, amely azért lett élettelen, mert elfordult attól a hatalomtól, amelyet ez a monumentális kéz jelez.

Letért az útról, amelyet a teremtő kéz szabott neki. A forrásától elszakadó világ meghal – figyelmezetet a mutatóujj, amellyel kapcsolatban azt is szoktam érezni hajdan, hogy fenyeget. Ezt most nem látom benne. Nem fenyeget, nem kell beavatkoznia, mert önmagunkra vontuk az ítéletet. Csupán tetteink következménye az, amivel szembesülünk. Arra viszont továbbra is emlékeztetni akar, hogy a teremtés törvénye s a teremtő ige örök. Akkor is, ha most éppen magányosan áll és senki sem közeledik hozzá.

Fotó: MTI/Balogh Zoltán

A képnek ezt a részét érzékeltem csak idáig, még ha korábban kicsit másként is magyaráztam. De most megláttam mást is! Elsőnek az ég világos tónusait, a mester hasonlíthatatan mennyei sárgáit, zöldjeit, türkizeit, mosolygó azúrját, pajkos narancssárgáit, pirosát! Ez az éteri világ hangulatában teljes ellentéte a vigasztalan földi szférának, s kitölti a háttér kétharmad részét. S ha itt fölfelé vándorol szemem, meglátom azt is, hogy az elszáradt fából új, erős törzs tör a vidám egekbe egészen a szétterülő dús, élénkzöld koronáig. Itt már minden él, mozog, vibrál, különösen az égre rajzolt repkedő, hosszú ágak kavalkádja, melyek végén a lombkezek mintha megáldanák a reménytelen földet, hogy újból teremjen. Az élet győz.

Az igazság igéje nem kövesedett meg, nem vált maga is holt anyaggá, önmaga vádló emlékművévé. Ma is életet ad.

A kínok földjéből kinövő hajtás fává terebélyesdett, kiszáradt, meghalt, de mégis újra él, égig ér, közvetíti az odafenti dicsőséget, a fényből fakadó élet erejét és játékosságát a földieknek. A kép folytatásért kiált! Számomra a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban a folytatása a teljesen gyógyult fával és a körülötte táncoló, az életet túlcsorduló örömmel ünneplő emberi világgal.

Van remény, lehet jövő ezen a tájon.

Kunszabó Zoltán

Borítókép: Dreamstime / Balogh István Fotó: Dreamstime / Balogh István
Blog Kunszabó Zoltán
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás