Kunszabó Zoltán állandó diakónust Csontváry Kosztka Tivadar legendás festménye ihlette meg, azaz szabadon szárnyaló gondolatok a Magányos cédrus kapcsán.
Zenés irodalmi ünnepre hívta össze a szépségre és igazságra éhes lelkeket Lackfi János költő Nagyszerdán, a Petőfi Irodalmi Múzeumba, ahol tizenhárom kortárs magyar költő verseiből készített összeállítást ajándékozott nekünk. Lackfi nem csak elképesztően magas színvonalú versválogatással állt elő, hanem saját maga olvasta fel, értelmezte, interpretálta a műveket – sorokat kiemelve, recitálva, megrágva — komoly előadóművészi kvalitásokat csillogtatva. Az ő töprengéseit, szövegritmusait, kiemeléseit vette át és építette tovább zenei improvizációival az egyenrangú alkotótárs, Szirtes Edina Mókus.
Augusztus huszadikához közeledve államalapító szent királyunknak évről évre el kell viselnie, hogy a legkülönfélébb politikai és szellemi irányzatok képviselői előadják a maguk István-értelmezését. Mindebben a legfájóbb az, hogy az elemzők többsége képtelen meglátni őt mint mélyen hívő keresztény embert és uralkodót. Talán van, aki úgy gondolja: a nevéhez kapcsolódó „szent” előtag afféle vezetéknév, esetleg a „beosztására” utal… Ezzel szemben nem kerülhetjük meg a zavarba ejtő tényt, hogy legnagyobb, első királyunk valóban szent volt, ennek valamennyi ismérvével és következményével együtt. Legmélyebb motivációi a Szentháromságba vetett hitéből fakadtak, még akkor is, ha politikai jellegű döntésekhez vezettek.
1967. február 18-án délután a Pittsburgh melletti Ark and Dove lelkigyakorlatos házban katolikus egyetemi oktatók és diákok egy csoportja azért kezdett imádkozni, hogy a Szentlélek jelenjen meg közöttük azzal az erővel, mint az első Pünkösdkor az ősegyház körében.
Az egyik legszörnyűbb tapasztalat, amit az ember szülőként átélhet, ha elveszett a gyerek. Futkosok a tömegben, kiabálom a nevét, kérdezősködöm. Hiszen az előbb még itt volt, fogta a kezemet! Agyamban a legszörnyűbb képek cikáznak, pusztulás és ezer veszély, amelyek egy gonosz világban leselkednek rá, védtelenre, ha nem vagyok vele… A leírhatatlan szorítás a torokban, a gyomorban: fáj a kétségbeesés, az aggodalom. Aztán az esetek többségében, hála Istennek, jön a megkönnyebbülés. Egy pillanat alatt minden megváltozik. Megvan, nincs baja! Sír talán, de itt van, csókjainkkal borítjuk, minden rendben van már, együtt vagyunk!
„Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság!”( 2Kor 3,17)
A nagy sikerű tavaszi közös misszió után idén október 20. és 23. között ismét együtt tesz tanúságot a főváros lakói előtt több katolikus közösség, rend és plébánia. Az ’56-os forradalom emlékhetében a fő téma természetesen a szabadság, a célcsoport pedig a fiatalság. A misszió központi területe a Belső-Józsefváros és a Bakáts tér, olyan környék, ahol rengeteg egyetemista és középiskolás megfordul. A misszió az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye támogatásával zajlik, és része a 2020-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészítésének.
Nem beszélünk eleget a mindennapok hőseiről, a „jó pásztorokról”, akik naponta ott állnak a megvetett és kitaszított emberek mellett, gyakran mindenüket megosztva velük. Íme egy életkép napjaink Budapestjéről.