Szerda este hat óra van, nagy léptekkel sétálok a villamos felé a Nyugatinál. Már csak a vacsorára tudok gondolni. Egy nehéz nap végéhez értem, és úgy érzem, aznapra mindent megtettem, amit megkövetelhetett tőlem a haza. Fél szemmel meglátok egy hajléktalan idős hölgyet, aki majdnem teljesen lecsúszva, féloldalasan csüng egy padon. Fel se fogom, mit látok, elsétálok mellette. Pár lépéssel később eljut az agyamig, hogy mi mellett haladtam el. Visszanézek. A kezeivel erősen a padba kapaszkodik, hogy ne essen le, de lábait – amik láthatóan nem engedelmeskednek az akaratának – nem bírja visszahúzni. El se tudom képzelni, hogy került ebbe a furcsa és szerencsétlen pozícióba, de egy biztos: nincs ereje visszakapaszkodni.
