Megtört szívekről

Megtört szívekről – Csak a rászorulót tudom szeretni?

Szerda este hat óra van, nagy léptekkel sétálok a villamos felé a Nyugatinál. Már csak a vacsorára tudok gondolni. Egy nehéz nap végéhez értem, és úgy érzem, aznapra mindent megtettem, amit megkövetelhetett tőlem a haza. Fél szemmel meglátok egy hajléktalan idős hölgyet, aki majdnem teljesen lecsúszva, féloldalasan csüng egy padon. Fel se fogom, mit látok, elsétálok mellette. Pár lépéssel később eljut az agyamig, hogy mi mellett haladtam el. Visszanézek. A kezeivel erősen a padba kapaszkodik, hogy ne essen le, de lábait – amik láthatóan nem engedelmeskednek az akaratának – nem bírja visszahúzni.  El se tudom képzelni, hogy került ebbe a furcsa és szerencsétlen pozícióba, de egy biztos: nincs ereje visszakapaszkodni.

Bevallom, nem erősségem azon szituációk felismerése, amikor oda kell lépni, és segíteni kell. Általában túlságosan lekötnek menet közbeni gondolataim, így feltételezem, sokszor én is elsétálok olyankor, amikor nem lenne szabad. De az még nekem is feltűnt, hogy ezt a nőt fel kell segíteni, mert magatehetetlen.

Ahogy haladok a pad felé, kicsit felmérem a helyzetet. Nem fogom elbírni, kizárt, hogy meg tudom emelni. Jelen van azonban még egy szereplő, egy – a nővel úgy tűnik együtt gengelő – mackós, szintén hajléktalan férfi, aki viszont nincs a helyzet magaslatán.

– Jó estét! Segíthetek? Mi történt a hölggyel? – Kérdezem a férfit esetlenül, miközben próbálom kitalálni, hogyan segítsek.

– Lecsúszott a padról. Nem bír visszaülni. Rossz a lába. – Mondja a férfi idegesen. – Én nem merek hozzányúlni, mert…

hirdetés

Nem folytatja. Mi az, hogy nem mer hozzányúlni? Ezt most nem értem… Nem hiszem, hogy undorról lenne szó, hogy attól félne, elkap valamit tőle, hiszen ahogy látom, együtt vannak. Utólag már tudom, hogy a gyorsabb megoldás érdekében tovább kellett volna kérdezgetnem, de az azonnali reakcióm az volt, hogy: akkor gyorsan más megoldást keresek!

Most a nőt szólítom meg:

– Hogy tudok segíteni, hogy vissza tudjon ülni?

– Nem bírok… nem jó a lábam – Ennyi. Ez nem sokat segít.

Na jó, megpróbálom megemelni, hátha a kezével rásegít, és úgy fel tudom ültetni.

Az ember – akkor se, ha szociális munkás egy hajléktalanok számára létesített nappali melegedőben – nem szívesen kerül ilyen közeli kontaktusba egy hajléktalannal. De most próbálok nem erre koncentrálni, úgy látom nincs a környéken más önként jelentkező. Lendületből próbálom megemelni, de szorosan kapaszkodik a padba, gondolom fél, hogy leejtem, vagy lecsúszik.

Közben odalép egy jól öltözött külföldi férfi, a telefonját lóbálja. Tört magyarral azt kérdezgeti, hogy hívjon-e mentőt.

– Valószínűleg nincs rá szükség, inkább a megemelésben szorulnék segítségre…

Azt hiszem, a mondat második felét nem szívesen hallotta meg, nem is reagált rá. Közben egész kis tömeg kezd körülöttünk kialakulni, bőszen kérdezgetik, hogy hívjanak-e mentőt – bőszen válaszolgatom, hogy ne -, de senki nem lép oda segíteni a nő megemelésében.

De nem kell mentő, a nővel lévő hajléktalan fickó azt mondja, régóta rossz a lába, nem új dolog ez. Orvos látta, gyógymód nincs. Annyi történt, hogy most olyan helyzetbe került az amúgy is beteg lábával, hogy segíteni kell neki a visszaülésben. A mentő sem fog tudni többet mondani.

Egyébként egyikük se részeg, mindketten józanok, de az élet láthatóan megtörte őket már néhány ponton. Nagyon nehezen kommunikálnak.

Jó, ez így nem megy! Mi legyen? Kérdőn nézek ki a körülöttünk álló emberekre, de sajnos nem mertem őket hangosan megkérni, hogy segítsenek – bár valószínűleg ezt kellett volna tennem, de – attól tartok, hangosan kimondják: „Nem akarok hozzáérni!” Ennek pedig próbálom nem kitenni a nőt, azt hiszem, számára így is épp elég megalázó a helyzet.

Újabb férfi lép a színre. Közel lép, látom, hogy segíteni akar, de nem mer hozzányúlni. Nézek rá, várom, hogy beszálljon, szinte már megérinti a nőt, de végül elhúzza a kezét. Most együtt nézünk a hajléktalan férfira, aki eddig kicsit távolabbról figyelte a próbálkozásaimat. Ő is közelebb jön, megint azt mondja:

– Nem merek hozzáérni… – már éppen kérdeztem volna, hogy miért, mire magától hozzáteszi – azt fogják hinni, hogy bántom.

Megsajnálom. Mennyi cigányozás, mennyi előítélet és lehordás, mennyi indokolatlan igazoltatás, elutasítás lehet egy ilyen mondat mögött… Persze nem feltételezem, hogy egy matyóhímzés a bácsi, de ez a pár szó mégis sokat elárul arról, hogyan is állhat hozzá és a hozzá hasonlóakhoz zsigerből a társadalom.

– Nem fogjuk azt gondolni, hogy bántja, de meg kell emelni a hölgyet, jó? Együtt megemeljük!

Együtt nekifeszülünk, és ketten meg is bírnánk emelni, de a nő továbbra is erősen kapaszkodik a padba. A férfi erre elkezd idegesen, trágár szavakkal cifrázva magyarázni a nőnek – azt hiszem a tehetetlenségét próbálja így levezetni -, hogy miért nem engedi el a padot, belőlem meg elszabadul a szociális munkás:

– Tisztelettel beszéljen a hölggyel, nem lehet így beszélni a másikkal!

– Az élettársam, úgy beszélek vele, ahogy akarok!

– Nem érdekel, hogy kije, akkor se beszélünk így!

– Rendben!

– Rendben! Na, próbáljuk meg még egyszer!

A férfi megemeli a nőt, én a padhoz guggolok, és elkezdem egyesével felfeszíteni a nő ujjait a padról. Ez megvan, vissza az emeléshez. Megint ketten emeljük meg. A körülöttünk lévő bájos kis csoportosulás egy emberként szurkol nekünk:

– Együtt! Úgy! Jó! Nagyon jó, közösen emeljék! Na, szuper! Meg is van!

Hát nagyszerű, hogy legalább verbálisan támogatnak, az is valami… A lényeg, hogy a nő végre a padon ül. Látom, hogy jól van, mindketten megköszönik. Jól van, ezzel megvolnánk, ezt megszenvedtük. Indulnék tovább, de a körülöttünk lévők közül még páran itt maradtak, és az egyikük telefonál:

– Igen, Podmaniczky utca és a Teréz körút sarka…

Óóó… csak nem kihívták a mentőt…

– Én nem biztos, hogy itt leszek, mire kiérnek – mondja a hölgy a telefonba.

Óóó… akkor nekem kell megvárni… Közben a jól öltözött külföldi férfi – aki a legelejétől kezdve figyelemmel kísérte a performanszom – közelebb lép hozzánk és megkérdezi:

– Ugye nem baj, ha én elmegyek? Úgyse nekik akartam segíteni, csak magának! – mondja nekem, nehogy véletlenül is azt feltételezzem, hogy a bajban lévő hölgynek akart segíteni.

– Menjen, persze.

Nézek rá kicsit furcsán, de még fel se fogtam mit mondott, most az eddig telefonáló hölgy szólít meg:

– Figyi, te ráérsz? Megvárod a mentőket?

– Hát – tekintve, hogy a mentő véleményem szerint teljesen feleslegesen jön ki -, én elmentem volna.

– Egyedül én sem maradok!

– Jó, akkor maradok. – attól tartok ugyanis, hogy a nehézkes kommunikációjuk miatt nem fogják tudni megértetni magukat a mentősökkel – De amúgy szerintem tényleg nem kell mentő, a nőnek már régóta rossz a lába, ha jól értettem, és már látta orvos.

– Figyelj, tök mindegy! Kijönnek, megnézik! Ha felesleges a kiszállásuk, akkor úgysem ránk, hanem rájuk terhelik a bírságot! Az meg mindegy, mert nem tudják kifizetni, szóval őrizetbe veszik őket egy időre, aztán ennyi.

Most egy kicsit kezdek besokallni, 7-8 ember végignézi, ahogy szerencsétlenkedek egy olyan nő megemelésével, akit nem bírok el. Közben többször jelzem nekik, hogy ne hívjanak mentőt, mert nem szükséges. Csak azért is kihívják a mentőt. Még azt is megtudom, hogy véletlenül se a bajban lévő nőnek, hanem nekem akartak segíteni, majd azt, hogy ha elmegyek, akkor senki nem marad megvárni a mentőt. Mikor ismét jelzem, hogy szerintem felesleges a mentő, akkor pedig megnyugtatnak, hogy semmi gond, maximum azokra a hajléktalanokra terhelik a bírságot, akik egyáltalán nem kérték a mentő szolgáltatásait, és nekik aztán úgyis olyan mindegy, hogy beviszik-e őket őrizetbe vagy sem, nem igaz? Mindezt úgy, hogy a hajléktalan pár is végighallgatja…

De nem mondok semmit, még azt sem, hogy egyáltalán nem jár bírság azért, ha feleslegesen jön ki a mentő. Nagyon igyekszem a jóindulatra koncentrálni. Ez a nő mégiscsak megállt, a maga módján próbált segítséget intézni, és bár tisztes 2 méter távolságra áll a hajléktalan férfitól és nőtől, mégiscsak itt maradt megvárni a mentőt. Ez tulajdonképpen kedves!

Beszélgetünk, majd mikor úgy érzem megtört a jég kettőnk között, lassacskán elkezdek a hajléktalan pár felé közelíteni. Pár perces sasszézás után, a szabad szemmel észrevehetetlen közeledési attrakcióm végére érek, és ismét előtör belőlem a szocmunkás:

– Hogy hívják Önöket? Pontosan mi a helyzet a lábával? Gyakran van ilyen szituáció, mint az előbb? Az orvos pontosan mit mondott? Hol töltik az éjszakát? stb…

Higgadtan válaszolgatnak, amennyire bírnak, a mellettem álló nő pedig minden egyes ponton hozzátesz valami információt az egészségügyi és a hajléktalan ellátórendszerbeli ismereteiből szemezgetve. Legalább 7 féle betegséggel diagnosztizálja a nőt, és persze mindegyiknél jelzi, hogy ő ezt onnan tudja, hogy neki is van, vagy az anyjának, vagy a nagynénjének vagy a szomszéd bácsi unokájának a férjének a macskájának. Én tényleg minden erőmmel azon vagyok, hogy az összes valaha olvasott és hallott keresztény tanítást egyszerre ültessem a gyakorlatba, és ennek megfelelően szeretettel és türelemmel hallgassam az információáradatot, de nem megy… Válaszolgatok, bólogatok, jelezgetem, hogy le lehetne mondani a mentőt, erre rendre nemleges választ kapok. Az igazság az, hogy egyre jobban idegesít a nő.

Már vagy 30 perce várunk a mentőkre, a hajléktalan nő és a párja pedig – mint kiderült, becsületes nevük Magdi és Laci – egyre türelmetlenebbül jelzik, hogy menni akarnak. Magdi egyébként se akarja, hogy elvigyék és kivizsgálják, ráadásul a csupán egy utcára lévő női hajléktalanszállón alszik. Oda kíséri el minden nap Laci, ahonnan továbbmegy egy férfiak számára fenntartott hajléktalanszállóra.

Egyre kellemetlenebbül érzem magam, mert az egy dolog, hogy fél órája várakoztatjuk őket, annak ellenére, hogy ők kicsit sem tartanak igényt a mentőre. De a szállók, ahol alszanak, érkezési sorrendben engedik be az embereket. Aki kiszorul, az kiszorul.

– Figyelj, szerintem mondd le a mentőt. Nem tarthatjuk itt őket az akaratuk ellenére, és még lehet, hogy a szállóra se jutnak be, ha nem érnek oda időben.

Eközben Magdi és Laci ellentmondást nem tűrően megköszönik a segítséget, majd sántikálva, cuccokkal megpakolva elindulnak a női szálló irányába.

A hölgy lemondja a mentőket, és együtt elindulunk a Nyugati felé. Tovább magyarázza szerteágazó egészségügyi problémáit, megállás nélkül. Tényleg nehezen viselem, fokozatosan nő bennem annak a feszültsége, hogy feleslegesen ültettük ezt a két embert, akikről olyan megalázóan beszélt az orruk előtt, mintha ott se lennének. Belül puffogva bólogattam tovább, de az utolsó mondata megütötte a fülemet:

– Hát igen, ez is a pánikbetegség egy tünete…

– Mi? Pánikbeteg vagy? Hogy-hogy?

– Hát… öt évvel ezelőtt meghalt az apám és az öcsém. Az öcsém eltűnt, napokkal később találtak rá… akkor alakult ki.

Hamarosan elbúcsúzunk egymástól. Lesokkolva szállok fel a villamosra, és hálát adok, hogy végül is nem „mondtam meg neki jól a magamét”. Végig azt éreztem, hogy meg kell védenem Magdit és Lacit a világtól. Hiszen pontosan tudom, hogy milyen életutak vezetnek a hajléktalanságig, hogy milyen tragédiák és sebek sorozatának a végén találja magát az ember a társadalomból kiszakadva.

De még a jobban öltözött járó-kelők is hordoznak terheket. Bár valószínűleg egészen más környezetből indult a nő, aki a mentőt hívta és Magdi, aki az utcán egy padról lecsúszva találja magát ereje vesztetten, másokra szorulva. Szinte biztos, hogy Magdi és Laci körül nem volt egy támogató anya és apa, se nagypapa, se nagymama… És az ebből kiinduló sebeik a mai napig következményekkel járhatnak az életükben. Elítélik őket, undorodnak tőlük, ők az utolsók, akiket bárhol látni szeretnénk, ennek a mai este is tankönyvi példája volt. De tudjátok, mi van? A mentőt hívó hölgy nevét meg se kérdeztem. Annyira a ’segítségre szoruló’ pár felé irányuló (bár biztosan nem szándékos) bántásokra koncentráltam a részéről, hogy még a nevének a megkérdezéséig se jutottam el. Pedig fél órát álltunk egymás mellett.

Mindannyian sebeket hordozunk, cipeljük a saját batyunkat, ki többet, ki kevesebbet. A sebeinkkel pedig másokon újabb és újabb sebeket ejtünk. Ahogy Laci a tehetetlenségéből fakadóan durván bánt Magdival, vagy ahogy a mentőt hívó nő megbántotta őket a szavaival. Vagy ahogy én a nevét se kérdeztem meg egy olyan nőnek, aki kész volt fél órát várni a mentőre két hajléktalan kedvéért.

Olyan jó lettem már abban, hogy a rászorulók esetében elválasszam a bűnt az embertől… Hogy az embert lássam, akit bántottak, és ne csak azt, hogy ő is bánt másokat. Hogy az emberi élet értékét lássam, akkor is, ha nem az én értékrendem szerint él. Hogy a sorsot lássam, ami olyanná formálta, amilyen, és ne azt, ahogyan kívülről kinéz. És hogy olyan mélyre lássak, amíg meg nem találom azt a személyt, akit Isten megálmodott benne.

De valahogy arra nem figyeltem ilyen kényesen, hogy ugyanezzel az elfogadással és megértéssel nézzek mindenki másra, aki hozzám hasonló társadalmi státuszban van. Nem is gondolkoztam azon, hogy mi oka lehet annak, hogy egy random nő az egész életét elmeséli egy számára teljesen idegen valakinek, anélkül, hogy egy kérdést is hallott volna. Összetört szívek rohangálnak körülöttünk mindenfelé, vegyük észre, hogyha megszólít közülük valaki! Remélem, hogy legközelebb akkor is meglátom a megtört szívet, ha nem egy rászoruló személyében találkozom vele.

Kunszabó Eszter

A ‘Megtört szívekről’ c. rovatunk a Csak Egyet Szolgálattal együttműködésben készül.

Támogasd Te is a 777 evangelizációját!

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás