Tízezren a 777-ért kampány
Egyéb

Mindig van miből adni

Megindító és mindnyájunknak tanulságos történet érkezett hozzánk. Isten állandóan tanít bennünket valamire, néha a legváratlanabb helyzetekben, olyan emberek által, akiknek mi szeretnénk adni. Végül mégis mi leszünk többek.

Tanít engem az Úr.

Nem áll tőlem távol a nincstelenek felé való szeretetszolgálat, de a városi forgatagban sokszor mégis hosszú időkre passzivitásba süppedek. Ebben az időszakban azonban felélénkítette ezt Isten bennem azáltal, ahogy arra hívott, hogy kezdjük el a kenyai szolgálatot (ahova tavasszal megyek egy nyomornegyed lakóihoz) már most! Itt. Tenni azt most is, ami akkor fog fakadni a szívemből.

Tegnap útnak indultam, hogy az anyukámtól kapott túrógombóc felét odaadhassam valakinek. Elmentem ahhoz a térhez, ahova úgy éreztem, hogy mennem kell és valóban volt ott két rászoruló személy. Sokáig figyeltem őket, mire bátorságot vettem, hogy odalépjek hozzájuk. Elfogadták az ételt és beszélgetni kezdtünk. Sokáig velük voltam, nem azért mert nyomulósak lettek volna, hanem mert maradni akartam.

Mindeközben pedig bevallom frusztráló volt, hogy nem tudom megoldani teljesen a helyzetüket. Frusztráló volt, hogy nem tudom felszámolni a szegénységet és hajléktalanságot. De többet tudtam tenni értük így, hogy szembenéztem ezzel, mintha csak elfordítottam volna az arcomat.

Mesélés közben, hirtelen felindulásból előkapták egy kincsüket, amit aznap találtak! Nem volt náluk sok csomag, épp csak egy kisebb szatyor, de abból elővettek egy hófehér, pár helyen csorbult, de gyönyörű kerámiamécsest, ami egy templomot formázott! Fogták és gondolkodás nélkül nekem adták! Nekem… akinek amúgy is mindene megvan. Próbáltam visszakozni, mondtam inkább adják el és csináljanak pénzt belőle, de nem. Hajthatatlanok voltak, mert a szívükben már eldöntötték, hogy megajándékoznak vele. A srácnak pár napja volt a 29. születésnapja, azt mondta annak apropóján adja és hogy „jobb adni, mint kapni”. Ilyet se hallottam még olyan embertől, aki közben az utcán lakik.

Beszéltünk Jézusról is, ismerték Őt, tudták, hogy velük van. Megbeszéltük, hogy a mennyben majd találkozunk! (Én most már tudom, hogy hamarabb is, mivel ma újra megkeresem őket.)

Én mentem, hogy adjak valamit és értékesebbet kaptam. Már megint.

Csak álltam ott a csillagos égbolt alatt, a hideg, decemberi estében és éreztem ahogy az Atya fölöttünk áll. Ahogy néz, és a figyelő szemével tanít. Egyszerre megszégyenítő, és közben felszabadító volt, ahogy hallottam szelíd hangját:

„Látod, MINDIG van miből adni.”

***

Néha olyan dolgok történnek velem, amire ha visszagondolok, olyan érzésem van, mintha csak álom lett volna, vagy mintha csak nekem rendezték volna meg az egészet, mint egy színdarabot… Hogy taníthat ilyen direkt módon Isten? Hogy találkozhattam ilyen emberekkel? Létezik ilyen? De most is itt ülök a mécses mellett… nem lehetett álom.

És most, ahogy a másnap reggeli teámhoz meggyújtottam ezt a mécsest, látom benne az Egyházat. Az Egyházat, aki Jézus nevét hordja. Azt látom, hogy akkor fog ragyogni, ha ezekben a cselekedetekben járunk. Ha cselekvő módon szeretjük az embereket és nem vagyunk restek kilépni. És nem elégszünk meg azzal, hogy van egy pár fantasztikus ember szervezetekkel és alapítványokkal, akik nagy erőkkel végzik a szeretetszolgálatot. Nem tolhatjuk rájuk a teljes munkát, a küldetés azon részét, amit személyesen ránk bíz az Atya, a mi környezetünkben, a körülöttünk élők felé. Mindannyiunkat hív ebbe, hogy az Ő szeretetének a kifejeződései legyünk folyamatosan! Micsoda küldetés!

Kitti

Még nem érkezett hozzászólás