A bizánci hagyományú egyházakban ma is szigorúan tartják a karácsonyi böjtöt. Ellenben a legtöbb családban már nem érzékelhető ebből semmi. Ismert és kevésbé ismert társadalmi okai vannak, hogy ez az elmúlt évtizedekben átalakult a karácsonyra hangolódás.
Folytatódik – illetve igazából ma kezdődik el – a Dos Caminos, a 777 legújabb sorozata, amely egyszerre utaztat és lelkileg táplál!
A böjt egyik lényeges része az önátadás. Valamiért ezzel kapcsolatban mégis félelem szokott elfogni. Gyenge emberi gondolataim azon szoktak keringeni, hogy nem szeretném elveszíteni azt, ami fontos a számomra, mert szeretem az életet, szeretek élni. Mégis hogyan tudnék minderről lemondani?
Életem nagy álma volt, hogy egyszer véiggmehessek a világ leghíresebb zarándokútján, az El Caminón. Az út, amely megerősítette hitemet és személyiségemet. Hasonló, mint amilyen advent négy hete: az időszak, amikor több időt kell arra fordítanod, hogy elcsendesedj, hogy hálát adj, és hogy megismerd a téged szeretetből teremtő Istent.
Közeledik az év legnagyobb születésnapi bulija! Nem akárki születésére kezdünk el hivatalosan is készülődni vasárnap: a mindenható Isten emberré lett értünk, mert ennyire szeret minket! Akárhogy is igyekszem, azért ezt nem olyan könnyű felfogni.
Mostanában azon kaptam magam, hogy minden reggel arra ébredek: bárcsak már karácsony lenne és alhatnék 10-ig… Bárcsak kevesebb lenne a stressz az évvégi hajtásban… De ez nem igazán van összefüggésben a „Szívem első gondolata Hozzád száll fel Istenem…” imával…
Sosem feledem gimnáziumi hittantanáromat, aki olykor nagy hévvel fejtette ki a modern reklámipar egy-egy gyöngyszeméről, hogy mennyire elveszi a fókuszunkat Istenről.
Egyszer egy nagyböjt folyamán, amikor első évemet töltöttem a szemináriumban, kipróbáltam, hogy egész végig nem ettem húst. Egy falatot sem. Nagy nehezen, de sikeresen teljesítettem. Ezután pedig felmerült bennem a nagy kérdés: „Megérte?”