Két testvér vitatkozott. Csak egy narancs volt otthon, és mind a kettőjüknek szüksége volt rá. Miután órákon át veszekedtek, sokszor meg is bántották egymást, felemlegették az elmúlt tíz év sebeit, valahogy megegyeztek abban, hogy elfelezik a narancsot. Az egyik kifacsarta a saját fél-narancsának a levét, megitta, és a héját kidobta. A másik lereszelte a saját fél-narancsának a héját, és süteményt sütött, a húsát kidobta.
“Most akkor való a gitáros dicsőítés a templomba vagy sem?” Erről az újabban gyakran felmerülő kérdésről nemrég Anna írt egy cikket a 777-re, részben ehhez kapcsolódóan is szeretnék egy érdekes mai tapasztalatomról írni, amely távol Magyarországtól történt…
Ha minden ember őszintén szembenézne az igazsággal, a történelmi tényekkel, a ránk maradt emlékekkel Jézussal kapcsolatban, megváltozna a világ. Vajon az embereket nem érdekli az igazság, vagy csak félnek tőle?
Isten az én Apukám. Ő akarta, hogy legyek; már a születésem előtt szeretett. Ott volt velem minden fontos pillanatomban. Sokkal jobban ismer engem, mint én magamat, ismeri az erősségeimet és a gyengeségeimet: és mindezekkel együtt fogad el engem.
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni a rendszeres imádságról, és ha egyszer-egyszer mégiscsak sort kerítünk rá, akkor is csak magunkkal, a saját problémáinkkal, kéréseinkkel vagyunk elfoglalva. Úgy látom, hogy meglehetősen rossz állapotban van az európai imádság-kultúra, sok mindent kellene újra-felfedeznünk ezzel kapcsolatban. Ezúttal a közbenjáró imádságról szeretnék írni, amely az egyik legjobb lehetőség az Istennel való találkozásra.
Az elmúlt fél évben sok olyan fiatallal találkoztam, akik elkeseredve mondták, hogy teljesen kiábrándultak a kereszténységből, az egyházból, meg úgy általában a vallásosságból. A leggyakrabban előkerülő ok elég meglepő volt: elegük van a sok értelmetlen kötelességből és elvárásból, amit az (egyházi) iskolában, vagy éppen otthon állítanak velük szemben. Úgy érzik, hogy képmutató emberek várják el tőlük, hogy ők is álszentek legyenek… Mi történik itt?
Máté evangéliumának utolsó mondatai: “Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,19-20)
Az élet kultúráját éljük, melyben az értékek: a fiatalság, az egészség, az élmények hajhászása. Mindenhonnan ezek vesznek bennünket körül… És akkor teljesen váratlanul egyszer csak meghal egy közeli ismerősünk, mi pedig értetlenül állunk az esettel szemben: „sosem gondoltam volna, hogy ez vele is megtörténhet”. Manapság a halállal valahogy nem tudunk mit kezdeni, és a kultúra el akarja velünk hitetni, hogy mi sose halunk meg. Sőt, hogy mi sose leszünk betegek, sose leszünk rákosak, velünk sosem történhet baleset. Mindig csak másokkal.
Sokkoló hírrel jelentkezett két napja az Index: „Évek óta harcol a bíróságon egy 60 éves brit nő, hogy megszülhesse a saját unokáját a lánya lefagyasztott petesejtjét felhasználva, a brit bíróság viszont eddig ahol lehet, elkaszálta az asszony tervét. A történet több szálon is felkavaró: a nő az öt évvel ezelőtt rákban elhunyt lánya petesejtjét szeretné megtermékenyíttetni, majd teljesítve lánya utolsó kívánságát, kihordani lánya gyermekét.” Bevallom, a történet engem is felkavart.
Az imádság egy hatalmas ajándék. Gondoljatok csak bele: lehetőségünk van kapcsolatba lépni azzal, aki öröktől fogva él, aki teremtette az egész világot, és aki a legjobban ismer bennünket… Összegyűjtöttem 5+1 olyan dolgot, ami gyakran felmerül, és talán jó tisztázni az imádsággal kapcsolatban.
