2017. 08. 26.

Ki írja az életed forgatókönyvét?

Nagyon sokan élik úgy az életüket, hogy tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érzik magukat, és szenvednek attól, hogy csak passzív résztvevői a saját életüknek. A körülményeket és másokat okolják a saját sorsukért. Folyamatosan más embereknek – a szüleiknek, a barátaiknak, a társadalomnak – akarnak megfelelni, és közben nem találják önmagukat. Mintha mások írnák az életük forgatókönyvét… Úgy gondolom, hogy keresztényként ennél sokkal többet kellene kihoznunk az életünkből. Ideje a saját kezünkbe venni az irányítást, hogy többé ne mások határozzák meg az identitásunkat és a viselkedésünket, hanem mi magunk.

Egy szabad ember

Láttátok Az élet szép című filmet? A második világháború alatt játszódik, Olaszországban. Főszereplője Guido, egy zsidó pincér, aki a film első felében elképesztő ötletességgel igyekszik meghódítani a gyönyörű tanárnőt, Dorát. Guido – akinek az egész személyisége csak úgy ragyog a vidámságtól és az életörömtől – végül sikerrel jár, összeházasodnak, és megszületik a fiuk, Giosué. (…) A történet néhány évvel később folytatódik, a fasiszta hatalomátvétel után. Egy nap eljönnek Guidoért és Giosuéért, és deportálják őket egy munkatáborba. Hogy főhősünk megvédje kisfia lelkét a sok borzalomtól, kitalál egy „játékot”, melynek minden és mindenki része a munkatáborban. A játék szerint a táborban pontokat kell gyűjteni, és aki a legtöbb pontot gyűjti, megnyeri a tankot! Így a munkatáborban eltöltött időszak igazi kalanddá válik a fiú számára, aki a film végén végül meg is menekül.

Guidonak volt egy olyan tulajdonsága, amit mindannyiunknak iszonyú fontos lenne elsajátítani. Guido ugyanis döbbenetesen szabad volt. Mi lett volna a „normális” reakció a munkatáborban? Összetörhetett volna, feladhatta volna, viselhette volna a folyamatos megaláztatást. Ő mégis máshogyan reagált, és ezzel megmentette a fiát. Nem a körülmények, nem mások határozták meg, hogy hogyan érezzen, hogyan viselkedjen, hanem ő maga. Nem volt szabad, mégis hatalmas belső szabadsága volt. Vajon miből eredhetett ez a szabadság?

Reaktivitás vs proaktivitás

Az emberek többségére az úgynevezett reaktív viselkedés a jellemző. Ha bosszantják őket, felhúzzák magukat. Ha esik az eső és ráadásul éhesek is, ingerültté és bunkóvá válnak; ha mások megalázó helyzetbe hozzák őket, szinte elsüllyednek a szégyentől. Ha pedig a külsejükre valaki rossz megjegyzést tesz, elkeserednek és ők maguk is csúnyának látják magukat, elvesztik minden önbizalmukat. A körülmények és mások határozzák meg, hogy hogy érzik magukat, hogy hogyan viselkednek. Félnek önmaguk lenni, mert félnek mások véleményétől. Minden ingerre adnak egy automatikus választ. Ezek az emberek könnyen abba helyzetbe kerülhetnek, hogy mások írják az ő életük forgatókönyvét, és közben külső dolgokat okolnak a saját sorsukért.

Így működnek a reaktív emberek. Nincs valódi beleszólásuk a történésekbe.

Létezik azonban egy másik út is, amely sokkal kevesebb emberre jellemző, ez pedig a proaktivitás. Van egy apró rés inger és reakció között. Emberi létünk, öntudatunk és lelkiismeretünk lehetővé teszi számunkra, hogy beavatkozzunk az eseményekbe, hogy döntést hozzunk. Sokkal több mindenről dönthetnénk az életünkkel kapcsolatban, mint azt gondolnánk! A proaktív emberek felelősséget vállalnak a saját életükért; viselkedésük nem a környezetüktől és másoktól, hanem a saját elhatározásuktól függ. Nem a mások által írt forgatókönyv alapján élik az életüket, hanem a saját döntéseikkel írják a saját forgatókönyvüket.

A proaktív emberek tisztában vannak azzal, hogy dönthetnek. Maguk irányítják az életüket és felelősséget is vállalnak a döntésikért.

Keresztényként proaktívan

Meggyőződésem, hogy keresztényként proaktív életet kellene élnünk. Hogy miért gondolom így? Először is azért, mert Jézus is igazi proaktív ember volt. Nézzünk csak meg néhány bibliai részt!

„Egy másik szombaton bement a zsinagógába és tanított. Volt ott egy ember, akinek a jobb keze el volt sorvadva. Az írástudók és a farizeusok figyelték, vajon gyógyít-e szombaton, hogy legyen alapjuk vádat emelni ellene. De ő belelátott gondolataikba, ezért így szólt az elsorvadt kezű emberhez: „Állj fel és gyere ide a középre!” Az felállt és odament. Jézus odafordult hozzájuk: „Kérdem tőletek, szabad szombaton jót vagy rosszat tenni, életet menteni vagy pusztulni hagyni?” Ezzel végignézett rajtuk, aztán így szólt az emberhez: „Nyújtsd ki a kezedet!” Az szót fogadott és meggyógyult a keze. Az írástudók és a farizeusok esztelen haragra gerjedtek, és egymás közt elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek Jézussal.” (Lk 6,6-11)

„Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni.” (Jn 10,17-18)

„Amikor ezt mondta, az ott álló őrök közül az egyik arcul ütötte Jézust, és így szólt: Így felelsz a főpapnak? Jézus így válaszolt neki: Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem? (Jn 18,22-23)

Jézust nem érdekelte, hogy mások mit gondolnak róla. Nem az határozta meg őt, hogy mit vártak el tőle, hogy hogy illett volna viselkednie; kőkemény identitása volt. A saját maga döntései és értékrendje alakították az életét, nem elszenvedője, hanem formálója volt a történéseknek. Ítélkezés helyett utat mutatott, kritizálás helyett példát. Még a legmegalázóbb helyzetben is megőrizte a méltóságát, lelkileg sosem vált kiszolgáltatottá.

A másik ok, amiért úgy gondolom, hogy nekünk is proaktívan kell élnünk az életünket, Jézus tanítása, amit ránk hagyott. Ennek egy jól ismert része így hangzik:

„Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik átkoznak titeket. Imádkozzatok azokért, akik bántanak. Ha valaki megüti az egyik arcodat, tartsd oda a másikat is. Ha valaki elveszi a kabátodat, add oda az ingedet is!” (Lk 6,27-29)

Nagy belső szabadság kell ahhoz, hogy így reagáljunk a fenti helyzetekben – éppen ellenkezőleg, mind az a „normális”, magától értetődő lenne. Sokáig nem értettem az „arculütős” részt. Aztán belegondoltam, hogy miről is szólhat ez az egész valójában. Ha valakit megpofoznak, az megalázó. Aki elszenvedi, kicsinek, tehetetlennek és erőtlennek érezheti magát. De Jézus mit mond erre? „Ha megpofoznak, nyújtsd oda a másik arcodat is.” Kétlem, hogy azért tanított így, hogy beletörődésre vagy ilyen jellegű megalázkodásra biztatott volna. Épp ellenkezőleg! Ha valakit megpofoznak, és odatartja a másik arcát is, az a szabadság cselekedete. Azt üzeni: „Nem tudod elvenni a méltóságomat. Én szabad vagyok, és az is maradok, akárhogy is bánsz velem.” Nem attól függ ezeknek az embereknek a méltósága és identitása, hogy mások hogy bánnak velük.

Jézus hitt azokban az emberekben, akik hallgatták őt. Azért tanított így, azért tette ennyire magasra a lécet, mert hitt benne, hogy az emberek képesek ezek alapján élni az életüket. Követni a tanítását nem a gyengeség és a kiszolgáltatottság, hanem a bátorság és az önuralom jele.

Biztos vagyok benne, hogy Jézus bennünk is hisz. Hiszem, hogy mindannyian képesek vagyunk arra, hogy a saját sorsunkat a kezünkbe vegyük, hogy elkezdjünk felelősséget vállalni a döntéseinkért. Hogy ne másokat okoljunk a saját helyzetünkért és változtassunk. Hiszem, hogy kemény gyakorlással és kitartással meg tudunk tanulni Jézus tanítása szerint élni és cselekedni minden helyzetben.

A proaktivitás tesz bennünket képessé arra, hogy „a világ világossága” legyünk. „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16

Ne érjük be kevesebbel.

Herényi Márk Barnabás

(Felhasznált irodalom: Stephen R. Covey: A kiemelkedően sikeres emberek 7 szokása)

Blog Herényi Márk Barnabás
hirdetés

1 Komment

  • Válasz Benkő Mária 2017. 08. 27. 06:57

    Köszönöm.