A hétvégét egy lelkigyakorlaton töltöttem – nagyhét előtt, tökéletes időzítéssel –, és az itt megélt millió gondolat és lelki élmény közül kettőt hoznék most elétek. Figyeltek?
Egyik este – úgynevezett kiengesztelődésen –, mikor szentségimádás és gyóntatás volt, kissé megbotránkoztam. Behozták az Oltáriszentséget a közösségi terembe, kitették a központi helyre, aztán némi idő elteltével mindenki szépen halkan duruzsolva folytatta a maga kis beszélgetését, ülve, szőnyegen fekve, mindenhogyan. Nahát – mondom – nem az a legkevesebb az Úr jelenlétében, hogy térdre csapom magam, úgy maradok, és csakis Rá figyelek?! Aztán ahogy ott morfondíroztam magamban megérinthetett az Isten, mert egyszerre azt láttam, hogy azok az emberek, akik a földön fekszenek, vagy egymás felé fordulva beszélgetnek, mind ott vannak, jelen vannak, jól vannak. „Uram, jó nekünk itt lennünk.” És tényleg, nem ez az ember legtermészetesebb közege? A Teremtője jelenlétében csak lenni, élni, szeretni? Nem így tervezte az Isten is még Ádámékkal? Az Úr ott volt, és ott volt mindenki más is, tökéletes harmóniában és békességben. Természetesen bárki odamehetett az Oltáriszentség elé, hogy egy térdeplőn csupán ketten legyenek az Istennel a hatalmas teremben, de a közösség jelenlétével, az ember és az Isten egységének tapintható közelsége olyan békés és olyan szép volt. Talán a Paradicsom egy apró szegletét tapasztaltam meg ott és beláttam, lehet ám ezt így is.
Történt aztán, hogy leült mellém egy lány, és ahogy elkezdtünk az Isten dolgairól beszélgetni, egyszeriben az emberi tekintetekre, s az a mögötti világokra terelődött a szó, és szíven ütött a gondolat, hogy az az ideális, ha az ember az ő párja szemében meglátja az Isten arcát. De igazából az a legjobb, ha az ember minden embertársa szemében képes felfedezni az Isten arcát. Milyen egyszerű és szép gondolat, a másik tekintetében megtalálni az Istent!
hirdetésMegélhettem olyan pillanatokat, mikor egy esti séta során, a lány szembogarának feketéjében tükröződni láthattam a fényeket, csillagokat, és nagyobb csodának tartottam ezeket a pillanatokat, mint bármi egyéb szépséget ezen a földön. De mennyivel nagyszerűbb az a gondolat, ha maga az Isten mosolyog ránk azokból a pici ablakokból! Ha azt érzem, az Isten szeret engem a társam által!
Itt a nagyhét, figyeljünk hát egymásra, keressük mindenkiben az Istent! Legyünk mi is Isten mosolyának ablakai a világban, mert ha máshogy nincs is alkalmuk, hát rajtunk keresztül tapasztalják meg: az Isten szereti őket! Ha lehajolsz egy emberhez, emlékezz, hogy az Istenhez hajolsz le, és ne felejtsd el: a földön lévőhöz – benned – az Isten hajol le.
Varga Gergő Zoltán
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás