Tízezren a 777-ért kampány
Blog, Varga Gergő Zoltán

Miért édes Isten igája?

„Az én igám édes, az én terhem könnyű.” Mindig mondták, hogy ha bármi nehézségem van, ha Istenben cselekszem, majd megsegít. Ennek igazságával nem is vitatkoznék, viszont sokáig kevés volt ez nekem, hogy igazán magaménak érezzem az igeszakaszt.

Pár héttel ezelőtt egy blogbejegyzés alatt az egyik olvasónk jelezte, hogy szívesen venné, ha leírnám, számomra mit jelent a szóban forgó igehely. Azóta motoszkál bennem a gondolat, de egyszerűen képtelen voltam bármelyik oldalról is megragadni a témát.

Gondolom, mindenkinek megvan az a tipikus, mázzal leöntött, karácsonyi életérzés, ami jobb helyeken csak adventben kezdődik, de a plázákban már konzekvensen októbertől megfigyelhető. Tulajdonképpen apró sikerélménynek is elkönyvelhetnénk azt, hogy olyankor még a legfelszínesebb és általunk egyszerűen csak „világinak” titulált társadalmi réteg (vagy mit réteg? Sajnos már ők a piskóta a tortában) is a szeretetről beszél megállás nélkül. Nem hiszem azt, hogy ez pusztán a fogyasztói berendezkedésünk vállalatainak ügyes húzása lenne. Valahol azt érzem, az embereket tényleg megérinti az, mit jelent szeretve lenni és képesek megtenni az áldozatos lépéseket egy mosoly, egy köszönöm, vagy egy jó nagy semmiért is cserébe.

Igazi isteni szeretet kerül előtérbe, amelynek fő jellemzője, hogy nem tud magában megmaradni. Nem magánügy.

Túlcsordul, ahogy az Atyának a Fiú iránt érzett szeretete is a Szentlélek valóságában csordul túl.

Gyónások utáni pár napban – bár nem mindig, de legtöbbször –  megtapasztalom ennek az atyai házhoz való visszatérésnek az örömét. Mikor a tékozló fiúért annyira örülnek otthon, hogy összehívnak mindenkit mulatni. Kizárt dolognak tartom, hogy ez a fiú/lány/te/én le tudta volna törölni a vigyort az arcáról, mikor utána kiment az utcára. Ahogy azt is kizártnak tartom, hogy a benne megszületett öröm forrása ne arra indította volna, hogy ezt az örömet másokkal is megossza. Ha csak egy mosoly az, amit adhatsz, tedd meg. De még ilyen messzire sem kell menni, elesettebb társainktól sokszor már azért is hálás tekinteteket kap az ember, ha a szemükbe nézünk, észrevesszük őket, vagy csak feléjük biccentünk.

Tulajdonképpen itt kanyarodhatunk vissza az eredeti kérdésünkhöz. Igen, az embernek döntés felvenni a keresztjét. És igen, ez ilyen napi feladat, mint a fogmosás. (Egyébként nagyon jó kis imák vannak csokorba szedve itt a blogon erre minden reggelre 😉) Viszont nem úgy láttam, hogy miután valaki ezt az Istennek mindent betöltő szeretetét megtapasztalta volna, másként döntene, minthogy „Teérted Uram? Ma is, bármit.”

 Varga Gergő Zoltán

 

Ui.: A múlt héten eljegyezvén kedvesem, már vártam az olyan megjegyzéseket, hogy „no, te is igába hajtod végül a fejed?” és hasonlók, de azt kell mondjam, igen. A legnagyobb örömmel.

1 Komment

  • Válasz Filipánics Tibor 2018. 04. 29. 09:41

    Üdv!
    Sosem tettszett ez a hasonlat: “És igen, ez ilyen napi feladat, mint a fogmosás. ” Naponta talán háromszor csináljuk.Ha valamit mindig el kell kezdenünk azt mindig előtte abbahagyjuk.Isten igája (vagy legyen bármi Istentől) folyamatos nem pedig szakaszos.Isten viszonya felém és az enyém felé nem itt a vége,kezd újra.Talán olykor gyengül (csak részemről) és erősödik de sosem éreztem,hogy újra el kell indítanom valamit.A baj a példával van,mert mindenképp példálózni akarunk.Persze ne csodálkozzunk ezen ha ilyenekhez igazodunk mint:”ha bármi nehézségem van, ha Istenben cselekszem, majd megsegít.” Nem így működik?Vagy tán Hitler Istenben cselekedett,mert segítette sokáig (persze nem).Vagy Auschwitzi koncentrációs táborban ott is Istenben cselekedtek,mert elfüstöltek egy két embert. Értitek,hogy nem így van? Isten nem segít! Sem ennek sem annak.De ha mégis,akkor legyen korholva is,hogy mért engedte az ilyen táborokat (ez is butaság persze).Lényeg,hogy egészben kell látni a dolgokat.**(ha valaki azt gondolja,hogy ezzel tagadom,lekicsinylem stb Istent akkor jelzem: pont ellenkezőleg,ilyen hatalmasnak látom!!)