A boldogság egy olyan állapot, amit mindnyájan szeretnénk elérni és lehetőleg életünk végéig megmaradni benne. De vajon mi a boldogság valójában?
Biztosan nem vagyok egyedül azzal, hogy amikor a Bibliát olvasom, szeretem azokat a szakaszokat elővenni, melyek nekem fekszenek, melyek megerősítik a világképemet. Így néhány könyvet töviről-hegyire ismerek, néhányon pedig átsiklo, vagy nem is veszek róla tudomást. Nem feltétlen baj, ha van kedvenc írásunk, a baj az, ha csak azokat olvassuk.
Egy hét, és itt a karácsony! Jaj, de jó végre… Azon vettem észre magamat, hogy mint a jó baka, vágom a centit. Várom, hogy mikor lesz vége a munkámnak, várom, hogy végre a családom körében lehessek, leülhessek könyvet olvasni, nagycsaládi körben a kandalló mellett merenghessek az életemen, hogy hova jutottam el, mit akarok másképp tenni. Közben meleg kakaót szürcsölgetve… Jaj, bárcsak ott lennék már!
„Ő ne prédikáljon nekem, a szememben teljesen hiteltelen. Ő akarja megmondani a tutit?”, „A keresztények egyáltalán nem hitelesek, mind képmutatóak.”, „Na, ő egy hiteles ember, rá fogadnék is.”…
Ezer és egy hasonló gondolatot hallhatunk családunk, ismerőseink között, amivel kifejezik, hogy ki az akire lehet hallgatni, és ki az, akire nem.
Sokszor találkoztam azzal a hozzáállással, hogy keresztényként inkább ne avatkozzunk bele a politika világába, mert ott megégethetjük magunkat, túl sok kísértés lesz, és egyébként is, nekünk Isten országával kell foglalkoznunk. Miért alacsonyodnánk akkor le a világ szintjére?
Sokszor találkozom azzal a helyzettel, hogy bár tudjuk, a Biblia sok ezer éves, és az egyes könyveket meghatározza a társadalmi-politikai környezet, amiben íródtak, mégis sokan tekintenek úgy a szövegekre, mintha egy egzakt történeti leírás lenne, és minden szót, ami benne van, gondolkodás, értelmezés nélkül el kell fogadni.
„Nem tudok imádkozni…”, „Nem érzem Isten jelenlétét…”, „Nem tudok annyit beszélni, és énekelni, mint mások. Akkor én nem is imádkozom jól?”. Gondolom férfitársaimnak ezek a mondatok nem ismeretlenek.
Számtalanszor vagyok úgy, hogy nagyon erősnek érzem magam, és határozottan kijelentem, hogy nem hagyom el Istent, nem fogok a Sátánra hallgatni. Ilyenkor nem csak a tudatos végiggondolás segít, hanem az érzelmeim is. Olyan mintha egy modern kori kereszteslovag lennék. „A hit az én pajzsom, és az ige az én kardom…”
Néhány éve karácsony előtt egy gyárban dolgoztam, amikor az ott kihelyezett karácsonyfára pillantva először eszembe jutott, hogy vannak olyan emberek karácsonykor, akik nem otthon ülnek a meghitt családi légkörben, fogyasztva az édesanya által elkészített legfinomabb ételeket. Vannak benzinkutasok, mentősök, tűzoltók, rendőrök, ügyeletesek az erőművekben, kórházakban… „Karácsonykor sem állhat meg az élet” – mondhatja sokaknak a főnök. És sajnos igaza van.
Sokszor elgondolkodtam azon, legutóbb Márk evangéliumát olvasva, hogy Jézus a zsidók között tett csodatettei után majdnem mindig megparancsolja, hogy ne szóljanak senkinek a dologról, mégis mindig elmondják. Sőt, a démonok is, akiket kiűz, megvallják, hogy Jézus az Isten fia.