Blog, Lábán Tamás

Milyen a keresztény szerepvállalás?

Sokszor találkoztam azzal a hozzáállással, hogy keresztényként inkább ne avatkozzunk bele a politika világába, mert ott megégethetjük magunkat, túl sok kísértés lesz, és egyébként is, nekünk Isten országával kell foglalkoznunk. Miért alacsonyodnánk akkor le a világ szintjére?

Saját életemben azt tapasztalom, hogy félek politikai témákról beszélni, mert ha valami nem tetszik, akkor lázongó fiatalnak vagyok titulálva, aki nem élt az előző rendszerben. Ha valami tetszik, és szóvá teszem, akkor meg agymosott vagyok. Ezért arra jutottam, hogy inkább nem avatkozom bele, nem „sározom” be a kezem, nehogy ellenségeket szerezzek. 

Ugyanakkor azt érzem, hogy ha nem foglalkozom a világ alakulásával akkor igazából ideálokban élek, a földtől teljesen elrugaszkodva. „Foglalkozz csak a saját lelki fejlődéseddel, minden mást bízd az Istenre. Ő mindenre gondot visel.” – kapom meg sokszor. Nagyon kényelmes ebben a válaszban elringatni magam. De keresztényként tényleg ez a dolgunk? Mi lett volna, ha Illés próféta nem állt volna ki egyedül a több száz Baal prófétával szemben? Mi lett volna, ha Keresztelő Szent János inkább otthon marad, és nem hívja bűnbánatra a népet? Mi lett volna, ha Szent Pál a megtérése után inkább marad a festőedényei mellett? És végső soron, mi lenne ma, ha Krisztus inkább maradt volna ács, és nem vállalja a kereszthalált értünk?

Ezek az emberek nem a könnyebbik utat választották a közélettől teljesen elvonulva, hanem kiléptek a komfortzónájukból a világba. Hirdették az igazságot, ami nem csak a vallásos, spirituális életben akar változást, hanem az emberek teljes életében.

Így szól az Úr: »Ez a nép csak a szájával közeledik hozzám, és csak az ajkával dicsőít, a szíve azonban távol van tőlem, úgyhogy istenfélelmük csak emberi parancs követése, amit betanultak.” (Iz 29,13) 

A katekizmus is arra tanít, hogy a keresztény ember igenis vegyen részt a társadalmi szerepvállalásban, és munkálkodjon Isten igazságosságán. 

Az tehát világos, hogy nem maradhatunk ki a világ dolgaiból, de mit mondjunk? Mi legyen az üzenet? Mondjuk azt, minden kérdésre, hogy „mert Isten szeret”? Ez is lehet egy stratégia, de nem hiszem, hogy célravezető. Azt gondolom, hogy egy program van, amit keresztény emberként elfogadhatónak tekinthetünk, és ez nem más, mint a hegyi beszéd, aminek a  tételmondata nem bonyolult, mégis sokszor nagyon messze vagyunk tőle:

Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük! Ez a törvény és a próféták.(Mt 7,12)

Ebben benne van Isten igazságossága is. Minden embert megillet a személyes méltósága. Minden embert, azaz tényleg mindenkit, tehát a megfogant magzattól kezdve a down-szindrómás gyereken át a magatehetetlen idősekig. Tényleg nem bonyolul, mégis nehezen valósítjuk meg. Akarom én azt, hogy a másik ember rám erőltesse az akaratát? Akarom, hogy elhagyjanak? Akarom, hogy a párom évekig húzza az időmet, és végül faképnél hagyjon? Akarom, hogy a munkámat ne becsüljék meg? Akarom, hogy mások folyton ugráltassanak? Akarom, hogy a megérdemelt fizetésemet visszatartsák, és feltételekhez szabják? Szerintem nem vagyok egyedül, ha mindegyikre „nem”-mel válaszolok. Mindegyik a személyes méltóságomba gázol bele.

Ha nem szeretnénk mi átélni, akkor miért tesszük meg másokkal? Miért nem bírunk dönteni? Miért nem akarunk elköteleződni, és egy életen át kitartani a másik mellett? Miért nem tartjuk be, amit ígértünk? Ezen kell első sorban változtatni, és a politikai kérdésekben is eszerint kellene állást foglalnunk: azért küzdeni, hogy ami minden embert megillet, azt minden ember meg is kapja.

Nem önző, egocentrikus egyéniségek kellenek, hanem kapcsolódni képes szerető személyek.

Ezért viszont dolgozni kell, de nem úgy mint a világ fiai, hanem mint Isten gyermekei, mivel az eredményt, a sikert, a gyümölcsöt tudjuk, hogy Isten adja.

Isten áldjon minket munkánkban!

 

Még nem érkezett hozzászólás