Itt a nyár, a táborok, a strandolás és a fesztiválok ideje, ám van egy meglehetősen ősi tevékenység, ami kezd kiveszni a divatból: a zarándoklat. Pedig jobban fel tud tölteni, mint pár nap a plázson.
A “tolerancia” szó a büszke, civilizált Európa közös hitvallásává vált. Európa toleráns, a fejlett nyugat toleráns, és ha nem akarsz lemaradni, neked is toleránsnak kell lenned. Nem célom magamra haragítani senkit, de el kell, hogy mondjam: nem hiszek a toleranciában. A szeretetben hiszek.
Ti mit kérdeznétek híres emberektől, ha lenne rá lehetőségetek? Csak egy kérdést. Mi lenne az? Amikor tudtam, hogy a Szentatyával találkozom, napokig tűnődtem, hogy mi lesz az egyetlen mondat, amit mondani fogok neki. Akkor, végül, amikor kezet fogtam vele csak annyit mondtam, hogy várjuk őt Magyarországra (sajnos végül ez nem jött össze). Volt azonban még egy álmom: találkozni a humorwestern műfajának nagyágyúival, Bud Spencerrel és Terence Hillel, de sehogy se sikerült eddig. Egészen pontosan épp a mai napig. (Rövid kávé-interjú következik!)
Nem politikai jellegű kritika a modern egészségügyről és egy korunkat megmérgező gyakorlatról, amit átalában “kegyes hazugságnak” szoktunk nevezni.
Előre leszögezem, hogy kedvelem a Hollywoodi filmeket, és ezt bizonyítékokkal is alá tudom támasztani. Minden nagyobb bemutatót moziban nézek meg, sőt ellenzem a filmletöltést, és ennek a véleményemnek rendszeresen hangot is adok (erről majd egy másik cikkben). Emellett teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy ezeknek a filmeknek nem céljuk, hogy belekontárkodjanak a teológia tudományába, vagy bárkit is vallási meggyőződésében sértsenek (legalábbis legtöbbször tényleg nem), pusztán szórakoztatni akarnak. Ezért nézem őket magam is. Viszont sokszor tapasztalom, hogy egy film érdekes visszajelzés lehet arról, hogy mit gondol az emberiség önmagáról, a saját jövőjéről, vagy éppen Istenről. Szóval az történt, hogy megnéztem az új X-men filmet, és valamit el kell mondjak nektek. (Igyekszem nem spoilerezni. Vagy legalább nem sokat.)
Időről-időre felmerül a kérdés (legutóbb a római családszinódus kapcsán), hogy haladva a korral, az egyház megengedi-e “végre” a válást? Nem tudom mennyire jelentene ez haladást, és természetesen egyáltalán nem tisztem nyilatkozni a tanítóhivatal nevében, azonban arra gondoltam, hogy írok egy posztot arról, hogy mit tanít ebben a kérdésben a Szentírás. Végső soron keresztények esetében ez sem egy utolsó szempont.
Mondtad már valaha, hogy nem mész misére, mert nem szimpatikus a pap? Vagy inkább csendben elmentél egy másik templomba? Felmerült a szerkesztőségben, hogy foglalkozzunk a hívek “népvándorlásának” jelenségével. Azt hiszem Budapesten különösen is jellemző (vagy legalábbis könnyű megoldani), hogy valaki olyan misét keressen magának, ahol egy számára szimpatikus atya a főcelebráns. Engem nem olyan régen szenteltek pappá, ezért még emlékszem milyen volt a padban ülni, most viszont látom ezt a kérdést az oltár oldaláról is. Ebben a cikkben ezt a nézőpontot kísérelem meg elétek tárni.
Új valóságshow tartja lázban a honi sajtót. Már a címe is izgalmas: Ádám keresi Évát. És igen, senki nem árul zsákbamacskát, itt bizony egy csomó pucér szereplőt lehet nézni. Vajon mit szólnak ehhez a keresztények? Újabb gumicsont, amin lehet csámcsogni? Lehet felháborodni és aláírásokat gyűjteni? Indulhat a maxiprüdéria? Egyszóval, beismerjük: túl magas labda ez nekünk, naná, hogy lecsapjuk!