Néha egy hétköznapi beszélgetés is elég ahhoz, hogy elgondolkodjunk azon, mennyire tudjuk értékelni azt, amink van. Az ember különös teremtmény: gyorsan hozzászokik a jóhoz, és hamar kevésnek érzi azt, amire korábban még vágyott. Sokszor csak mások sorsán keresztül értjük meg, milyen gazdagok vagyunk olyan dolgokban, amelyeket természetesnek veszünk.
A minap összefutottam egy ismerősömmel. Kicsit csalódottan mesélte, hogy idén csak egy hosszú hétvégére tudtak elmenni nyaralni a Balatonra. Nekem személy szerint, ha nyárról van szó, egyből a magyar tenger jut eszembe. A gyerekkori gondtalan vakációk, az első baráti nyaralások, a lánybúcsúm, az első fesztiválélmény, a körbebiciklizések – megannyi szép emléket idéz számomra a Balaton. Kicsit fájt is a lelkemnek, hogy ilyen csalódottan, már-már kínosan említette az illető, hogy neki „csak ez” jutott idén. Persze tudom, hogy nem mindenkinek jelent ilyen sokat ez a hely, viszont elszomorított, hogy ennyinek sem tud valaki örülni.
Nemrég láttam egy riportfilmet arról, hogy Magyarország legszegényebb településein mivel töltik a nyarat a gyerekek. A legnagyobb történés az, amikor önkéntesek jönnek és játszanak velük a helyi játszótéren. Megkockáztatom, hogy nem kell a tanyasi világba menni ilyen történetekért. Nagyon sok gyerek, sőt felnőtt sem látta még a magyar tengert. Nekik csak álom, hogy egyszer eljussanak oda, más pedig a száját húzza, ha erről van szó. Néhány ember nem tudja értékelni azt, amije van. Ami neki megadatott, az a másiknak álom. A napokban olvastam egy cikket, amely az utolsó hadifogolyról szólt, akit 26 évvel ezelőtt (augusztus 11-én) hoztak haza Magyarországra. A bácsi 56 éven keresztül élt egy orosz elmegyógyintézetben. A háború ideje alatt levágták a fél lábát (egy elüszkösödött lábujj miatt), többször megverték, ami miatt eltörtek a bordái, az állkapcsa. 2000-ben került haza, ezután felkutatták a még élő rokonait: az egyetlen testvérét és az ő családját. A történetben szerepet kapott még egy körülbelül vele egyidős hölgy, akivel a háború előtt szerettek volna összeházasodni. De az akkor 17 éves Andrást elvitték a frontra és több mint 50 évig nem tudtak róla. Végül ennyi év után újra találkoztak, de akkor már mindketten éltes korúak voltak, András bácsi pedig szellemileg és testileg leépült. Nagyon megérintett a történet. Bár nem ismerem egyik felet sem, sőt a 26 évvel ezelőtti szenzációra sem emlékeztem, az ismerősömmel való beszélgetés után elgondolkodtam, hogy mi az, ami miatt ennyire elégedetlenné tudunk válni? Itt volt egy ember, akit fiatalon elhurcoltak, elszakították a családjától, szerelmétől. Az egész életét a háborúban és az elmegyógyintézetben töltötte, ahonnan soha ki nem tette a lábát. Akinek nem adatott meg, hogy saját családja legyen, hogy élvezze az életét, vagy csak egyszerűen szabad legyen.
A szabadságnak legtöbbször csak a hiánya tűnik fel, amíg van, addig teljesen természetesnek vesszük. Akárcsak az egészség vagy az, hogy bármikor fel tudjuk hívni a szeretteinket és ők fel is veszik a telefont.
Még rengeteg történetet lehetne felsorolni betegen fekvő gyermekekről és felnőttekről, árvákról, szegényekről. Egyáltalán nem mellékesek ezek az életek sem. Sőt! Csak amíg az ember nincs benne egy-egy ilyen helyzetben, vagy nem vesz tudomást a körülötte élőkről, addig nem tudja értékelni, ami neki megadatott. Hány és hány ember örülne csak egy napnak a Balcsin, vagy akár csak annak, hogy felhívják és megkérdezzék tőle, hogy van!
A múlt hetemet gyerekek között töltöttem, többen mesélték, hogy már mennyi helyen voltak, több tábort és nyaralást említettek. Volt, aki csak a hittantáborba jött, de volt olyan is, aki már a tengerpartot is megjárta. Bárkivel beszélgettem, igazi öröm és boldogság volt az arcukra írva. Akik nap mint nap a közeli játszótéren töltik az idejüket, ugyanúgy kivirultak, mint azok a társaik, akik repülővel utaztak egy egzotikus helyre. Nem tettek különbséget egymás között, nem beszéltek csalódottan arról sem, ha épp a nagymamánál töltötték a vakáció nagy részét. Hallottam ahogy valaki kacagva mesélte, miként kergették a tyúkokat az udvaron, más arról sztorizott, hogy Egyiptomban látta a piramisokat. Nem vagyunk egyformák, nem jut mindenkinek luxusnyaralás, de öröm volt látni, hogy ez nem tesz különbséget egyik s másik között. Büszke voltam ezekre a gyerekekre, mert sok felnőttnek tudnának igazi tanítást nyújtani. Nem szabad, hogy társadalmi elvárás legyen a külföldi nyaralás, sőt! Természetesen sokan megdolgoznak érte, és azért van a világ, hogy minél több részét megcsodálhassuk. Ahogy Szent Ágoston fogalmaz: „a világ egy könyv, és aki nem utazik, az csak egyetlen lapját olvassa el”. Egyet tudok érteni ezzel, de nem szabad, hogy elvárjuk valakitől, aki önhibáján kívül még a saját faluját sem tudta elhagyni. Mi magunk pedig ne elégedetlenkedjünk, hiszen mások talán épp ezen a nyáron gyászolnak, veszítették el munkahelyüket, betegedtek le…
Becsüljük meg amink van, mert lehet, hogy a következő pillanatban már csak álom lesz!
hirdetés
