Sokkoló hír járta körbe a világot. A közelmúltban egy 21 éves brazil lány veszítette életét, miután 40 métert zuhant egy hídról. A kötelet „elfelejtették” rögzíteni, így ugrott a halálba. A híradások szerint még élt, amikor földet ért, de már nem tudták megmenteni.
Szörnyű csapás ez a családnak, a barátainak, és kicsit mindenkit megérint, hogy tud egy ilyen banális hiba előfordulni. A figyelmetlenség apró töredéke volt, a történtek után mindenki másra mutogatott. Senki nem vállalja felelősséget.
Bár a lányt már nem hozza vissza, ha kiderül, ki vagy kik voltak, akik elmulasztották ellenőrizni a kötelet.
Elgondolkodtatott a dolog, hogy ez a lány milyen vakon megbízott idegenekben. Kérdés nélkül adta a kezükbe a saját életét. Ha belegondolunk, nap mint nap mi is ezt tesszük, amikor közlekedünk, utcára megyünk. Hiszünk benne, hogy a buszsofőr, a másik autós, a motoros mind figyel, vigyáz a saját életére és a miénkre is. Ezek persze nem tudatosak és nem is kell félelemmel vagy negatív gondolatokkal utcára lépni, nyaralni vagy munkába indulni.
hirdetés„Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2Tim 1,7)
A mindennapok során nem gondolunk – és nem is kell – a legrosszabbra. Nyilván ritkán történnek extrém esetek, de sokszor eszünkbe sem jut, hogy aki velünk együtt közlekedik, akár rosszul is lehet, megzavarhatja valami, vagy épp a fáradtságtól figyelmetlenné válna, és máris minket is veszélybe sodorna.
Hogy ami annyira rutinszerű, egy pillanat alatt tragédiába torkollhat.
Sokan utaznak külföldre és járják a világot, ez véleményem szerint az egyik legjobb dolog, amit az ember földi élete során megtehet. Amikor új tájakat, kultúrákat ismer meg. Odafent a magasban a pilótára bízza az életét. Sokan posztolnak extrém kalandokról, amihez szintén nagy bizalom kell.
Ezzel szemben mennyire bizalmatlanok vagyunk sokszor Istennel. Nem hiszünk az ima erejében. Nem tartunk ki a nehézségek idején, a jóllétben pedig megfeledkezünk róla. Átadhatnánk a terheinket, de inkább mi cipeljük azokat egyedül, aztán szemrehányásként odabökjük, hogy „már megint magamra hagytál”.
(El)várjuk a csodákat Tőle, próbára tesszük Őt, megígérünk fűt-fát Neki, de csak akkor, ha sikerül a vizsga, ha meggyógyulunk, ha megsegít az anyagiakban, ha stb…
Mindig van egy ha, egy de, egy majd akkor…
Nap mint nap, kérdés nélkül bízunk meg a másikban – fontos, egy másik emberben – anélkül, hogy feltételeket szabnánk. Legfeljebb tudat alatt ott motoszkál bennünk, hogy csak nem most zuhan le a gép, csak nem én leszek a következő, akit nem biztosítanak ki, csak nem most alszik el a kamionsofőr a másik sávban. Hiszünk a saját képességeinkben, éberségünkben, megérzéseinkben – és hiszünk a másik emberben. A világ így működik, és ez így is van rendjén.
Amíg vakon megbízunk valakiben, ne felejtsük el, hogy van Valaki, aki nem felejti el kibiztosítani a kötelet, ha zuhannánk, aki vigyáz ránk a nap folyamán, aki elaltat éjszaka és felébreszt reggel, aki biztonságot nyújt a félelmeinkben, és aki soha nem köti feltételhez irántunk való szeretetét, mert ahogy Péter első levele is írja: „neki gondja van rátok”. (1Pt 5,7)
hirdetés
