Hamarosan kezdődik a nagyböjt. Bizonyára sokakban felmerült már, hogy milyen lemondásokat vagy gyakorlatokat fog idén vállalni. Elgondolkodtam, hogy pontosan mi is a célja és értelme a nagyböjti bűnbánati időnek és a lemondásoknak.
Azt gondolom, hogy sokan vannak, akik megszokásból, a vallási előírásoknak eleget téve tartják a böjtöt. Belegondolunk-e úgy igazán, hogy mit jelentenek ezek a „lemondások”? Hogy nem lehetnek öncélú tevékenységek, amelyeket kipipálhatunk, és már eggyel feljebb léptünk az üdvösség felé vezető létrán? Mint ahogy a vallásos gyakorlatok önmagukban nem elegendőek az üdvösséghez, úgy
a nagyböjt sem éri el valódi célját, ha „csak” külsőségekben nyilvánul meg, és nem ér el a szívünkig.
Érdemes hát egy kicsit mélyebbre ásni és megnézni a nagyböjt lelki tartalmát. Természetesen nem bocsátkozom teológiai fejtegetésekbe, pusztán azt osztom meg veletek, amit számomra jelent.
Kezdjük az alapoknál! A Magyar Katolikus Lexikon szerint a nagyböjt „szent idő, Jézus Krisztus negyven napi böjtölésének, majd kínszenvedésének emlékezete. Napjainak száma Jézus pusztai böjtjéhez igazodik.” Máté és Lukács evangéliuma egy kicsit részletesebben írja le Jézus megkísértését a pusztában (lásd Mt 4,1-11; Lk 4,1-13), mondanivalónk szempontjából azonban Márk evangéliumának címe érdekes. Nála olvashatjuk ugyanis, hogy Jézus negyvennapos böjtje a pusztában a nyilvános működésének előkészülete volt. Böjttel készült arra, hogy megkezdje három évig tartó tanítói útját, melynek során kinyilatkoztatta számunkra mindazt, amit tudnunk és tennünk kell az üdvösséghez. Ismerjük a történetet, hogy pusztai böjtje idején megkísértette az ördög: földi javakat, biztonságot, hatalmat ígért neki, de Jézus mindezt visszautasította. Nem volt szüksége rájuk, csak az Atyára hagyatkozott.
hirdetésHa Jézust követjük, ebben is követnünk kell Őt! (Értsd jól!)
Nézzük csak meg ennek kontextusában a nagyböjtöt. Mindenekelőtt ez egy bűnbánati, előkészületi időszak húsvét előtt. Amolyan lelki pusztába vonulás, melynek során igyekszünk távol tartani magunkat a mulatságoktól (arra ugyebár ott volt a farsangi időszak), igyekszünk kicsit jobban befelé fordulni, és kisebb-nagyobb lemondásokat is szoktunk vállalni (akár a katolikus egyházban kötelezően előírt böjt mellett is).
Miért szükséges a bűneink feletti bánkódás? És miért kell, illetve ajánlott lemondanunk egyes javakról? Alapvetően mindkettőre azért van szükségünk, hogy közelebb kerüljünk az Úrhoz. Tudjuk hittanóráról, hogy a bűn elszakít minket Istentől. A bűneink felismerése, azok megvallása és a bocsánatkérés a szentgyónásban alapvető jelentőségű az Úrral való kapcsolatban. Fel kell oldani azokat a kötöttségeket, amelyek elszakítanak Tőle. A lemondásokkal pedig igyekszünk egy kicsit elszakadni a világi javaktól, hogy jobban meg tudjunk nyílni Krisztus felé. Sajnos nagyon sok megkötözöttség és teher nyom minket, amelyek elválasztanak Tőle, de Jézus le tudja bontani ezeket, lépésről lépésre. Ehhez viszont szükség van a mi készséges hozzáállásunkra is.
Amikor templomi kórusban énekeltem, egyszer igazán megszólított az „Alleluja-búcsúztató” szövege. Korábban nem is igazán figyeltem fel rá. A hamvazószerdát megelőző ún. farsang vasárnapi szentmisén a hagyomány szerint utoljára hangzik el az Alleluja, mielőtt a nagyböjti időszakban elcsendesedik. Az „Alleluja-búcsúztató” így hangzik: „e nap még hangzik az alleluja, a böjtben elnémul szép dallama, elűzi bűnünk szégyene és bánata. Alleluja, alleluja, alleluja! Számkivetés a földi lét, örök húsvéttal vár az ég, s nem hagy el többé minket ott az alleluja! Alleluja, alleluja, alleluja!”
Ennek szövege kifejezi a nagyböjt lényegét, és gyakorlatilag néhány sorban összefoglalja az emberi létet a keresztény remény üzenetével együtt. Az első versszak kimondottan a nagyböjti időszakra utal: eljött a bűnbánat ideje. A második versszaknak viszont igazán érdekes áthallása van. Földi létünk számkivetettsége összecseng a Paradicsomból való kiűzetéssel, nemde? Az ember a bűnbeeséssel elszakadt Istentől, már nem élhetünk tovább abban a természetes állapotban, az Ő közvetlen jelenlétében, amire teremtve lettünk. Az ember azonban folyamatosan vágyakozik erre, állandó hiányt érzékelve, hiszen a tökéletes szeretet iránti igény a lelkébe van írva.
Egész életünket azzal töltjük, hogy törekszünk az Isten felé, mert csak Benne van a mi boldogságunk.
Nagyon erőteljesen kifejezi ezt a szüntelen vágyakozást Szent Ágoston híres mondása a Vallomások című művéből: „magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik benned”. Az „Alleluja-búcsúztató” következő sorában viszont ott van a keresztény remény üzenete, mely a nagyböjt végeztével beköszönő húsvéti örömre utal az örökkévalóság kontextusában. Ott már nem hagy el többé az „Alleluja”, mert Isten boldog színelátásának örvendezhetünk. Remélhetőleg!
Addig viszont, zarándokutunkon sok feladat vár ránk. A nagyböjtben különösen nézzünk szembe rosszra hajló természetünkkel és igyekezzünk küzdeni ellene. Lehet ugyan kellemetlen vagy esetleg fájdalmas is saját sötétségeink felismerése, de ez szükséges. Jézus a pusztában is járt már előttünk, nem vagyunk magunkra hagyva. Időzzünk kicsit lelkünk pusztaságában és álljunk ellen a kísértéseknek Jézust követve. Ha nem sikerült ellenállni és bűnt követtünk el, éljünk a bűnbocsánat szentségével, hogy Jézus gyógyíthassa lelkünket és visszaállíthassa kegyelmi állapotunkat.
A mi feladatunk mindent megtenni azért, hogy a tőlünk telhető módon lebontsuk az Istennel való kapcsolatunk akadályait. Ehhez kicsit meg kell halni önmagunknak, azaz a saját akaratunk helyett az Atya akaratát szükséges keresnünk. Itt emlékezzünk vissza: azért szakadtunk el az Örök Szeretettől, mert az ember nem engedelmeskedett az Úrnak. Jézus lelkületét követve vissza kell szorítani az egót, a saját akaratot. Emellett fokozatosan el kell szakadnunk a világi dolgokhoz való ragaszkodástól, melyek gátolnak az istenkapcsolat kiteljesedésében – követve Jézust, aki a pusztában visszautasította az ördög kísértéseit. Ahogy Keresztelő Szent János mondta Jézusról:
„Neki növekednie kell, nekem kisebbednem”. (Jn 3,30)
Számomra erről szól a böjt. Igyekszem kicsit jobban elszakadni a világi javaktól, hogy Krisztus növekedhessen bennem, és egy kicsit jobban meghalni önmagamnak, hogy egy napon Szent Pállal elmondhassam: „élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem”. (Gal 2,20)
A nagyböjtben önmegtartóztatásunk szolgálja ezt a célt! Ahogy Simon Dávid atya mondta egy korábbi beszélgetésben, Jézus „benned is meg akar születni. Át akar téged isteníteni és veled akarja tölteni az örökkévalóságot.”. Igyekezzünk mi is Hozzá közelebb kerülni. Menjünk többször szentmisére, éljünk a bűnbocsánat szentségével, imádjuk és fogadjuk Őt az Oltáriszentségben, olvassuk Isten szavát a Szentírásban! Igyekezzünk lebontani az akadályokat! Legyünk elérhetők Jézus számára, engedjük magunkat szeretni és átalakítani. Nyissuk ki a szívünket kicsit jobban Felé, hogy egy nap majd minket se hagyjon el többé az Alleluja!
Kissné Berta Rita
hirdetés
