Egy könyv, amely csendes, mégis erőteljes üzenettel hív arra, hogy a lélek megújulásához és a Krisztus felé vezető úthoz kitartó, lassú engedelmességre van szükség a mai, rohanó világban. Lehetetlen? Nem, de bátorságra és bizalomra van szükségünk! Egyedülálló könyvajánló a Kitartó követés – Tanítványság egy türelmetlen társadalomban című kötetről.
Vannak könyvek, amelyek zajosan kopogtatnak be a világ ajtaján, és vannak, amelyek alig hallható léptekkel érkeznek, mégis hosszú időre velünk maradnak. Eugene H. Peterson műve, a Kitartó követés az utóbbiak közé tartozik. Mint egy régi, sokat látott szolgáló, nem harsány szóval, hanem szelíd, de kitartó bizonyságtétellel hív, kövessük a hosszú engedelmesség útját, amely lassú, de biztos irányban vezet Krisztus felé. Ez az engedelmesség nem kényszer, hanem szabadító ritmus. Nem rövid ideig tartó fellángolás, hanem életet formáló hűség. A könyv egyszerre vigasz és kihívás,
vigasz a rohanó világ kimerültségében, és kihívás mindazoknak, akik nem érik be felszínes válaszokkal, hanem életük egészét Istenhez akarják igazítani.
Peterson ebben a könyvben a Zarándokénekek (Zsolt 120–134) sorozatát választja útitársnak. A jeruzsálemi ünnepre vonuló éneklő nép szavaiba kapaszkodik bele, hogy minket, a türelmetlenül görgető, hamar csalódó, „azonnal-frissülő” társadalom tagjait megtanítson újra lassan élni és hosszan engedelmeskedni. Nem nosztalgiából, nem aszketikus pózból, hanem azért, mert a lélek izomzata csak így épül, ismétlésben, ritmusban, közösségben, Isten szavára hangolt kitartásban.
Fotó: Harmat.hu
Miért most? Miért nekünk?
Hiszem, hogy a kötet 2025-ös megjelentetése nem véletlen időzítése a két kiadónak (Harmat-Kia). El- és kifáradtak vagyunk. Rohannak a hírek, peregnek a katasztrófák, gyűlnek a teendők, a közösségek pedig sokszor csak projektként léteznek. A hívő ember is könnyen sodródik, imádság helyett reflexek, szentírás helyett felületes idézetfolyam, szolgálat helyett kiégés. A Kitartó követés erre a szellemi légszomjra kínál tágas teret: levegőt. Nem gyors tanfolyam, nem „öt szabály a szentebb élethez”, hanem kísérés, tizenöt zsoltár állomásain át a hit egyszerű, de nem könnyű gyakorlataihoz tér vissza, a hűséghez, amely nem látszik azonnal, de gyümölcse megmarad.
A könyv üzenete különösen fontos a szolgálóknak. Peterson nem csupán teológus volt, hanem presbiteriánus lelkész, tudós, író és költő is. Tudja, hogy a lelkészi és gyülekezeti élet ritmusa olykor megakad a sietség és a méricskélés okán. A siker számai helyett az érettség gyümölcseiről beszél, arról, hogyan formál közösséget a felfelé tartó ének, miként gyógyítja az önsajnálatot a dicsőítés, és hogyan tesz tartóssá, munkabíróvá a reménység, ha nem a hangunkat, hanem a lépteinket hangoljuk Istenhez. Aki pepitában ugyanazt a gondot hordja – széthúzó testület, kiégő diakónus, elfáradó presbitérium, elnéptelenedő bibliaóra –, annak Peterson nem elméletet, hanem liturgikus gyakorlatot ad a kezébe és egyben imádsággal átszőtt járást.
A léptek teológiája
Peterson stílusa szelíd és következetes. Nem csalogat szenzációval, inkább megmutatja, hogy az engedelmesség maga a szabadság, a hűségben nem bezárul, hanem kitárul az élet. A zsoltárok nyelvén megtanít különbséget tenni a hangulat és a reménység között, a pillanatnyi elégedetlenség és a tartós öröm között. Aki a hegy felé megy, annak van iránya, s ez az irány Jézus Krisztus felé tart. A Zarándokénekekben sorra kerül a szabadulás, a védelem és őrzés, a közösség öröme, a munka és az áldás rendje, a büszkeség helyett alázat, s a szolgálatból fakadó áldás. Nem tételes kommentár ez, hanem spirituális katekizmus, imádságra hívó elmélkedéssor, amely a hívő gondolkodását és érzésvilágát egyaránt formálja.
Időtálló, mert időt kér
Kortársaink nagy kísértése a „pillanat-szentség”, ha valami ma nem működik, holnap lecseréljük. Peterson ezzel szemben visszavezeti a tanítványságot időhöz kötött gyakorlattá. A hűség nem érzelem, hanem fegyelmezett figyelem, odafigyelés Istenre a hétköznapokban, a munkában, a családban, a városban. A könyv kicsi, hordozható, de nem „zsebspirál”, inkább zseb-liturgia. Aki reggel pár percet rászán egy-egy fejezetre, estére másfajta kérdésekkel néz szembe. Aki közösségben olvassa – bibliaórán, házicsoportban – azt tapasztalja, hogy a közös út gyógyítja a széthúzást. S akik szolgálnak, megtanulják újra, hogy a program csak akkor szül életet, ha imádsággá válik.
Kinek szól?
Peterson könyve különös sajátosságát abban rejti, hogy nem szűk közönséget keres, hanem mindazokat megszólítja, akik érzik az ürességet a lélekben, a szomjúságot a szívben, és a fáradtságot a közösségben. Ezért sokak számára ajánlom olvasásra.
Így:
- a ma gondjaiban élő embernek, hiszen a modern világ lakója gyakran érzi, hogy élete apró darabokra hullott, a hírek, a közösségi média, a rohanó munka és a megélhetés gondja felőrlik a figyelmét. A könyv őt hívja vissza a belső egységhez, ahol a hit nem hétvégi epizód, hanem az egész életet átszövő ritmus. A hétköznapi ember megtanulhatja újra, hogy az engedelmesség nem megnyomorít, hanem felszabadít, a hűség rendet teremt a zűrzavarban;
- a szolgálónak, a lelkipásztornak és a gyülekezeti vezetőnek: A könyv számukra különösen aktuális. A szolgálók túlterheltsége, a siker nyomása, a statisztikák kényszere könnyen eltorzítja a lelkipásztori helytállást. Peterson, aki maga is hosszú évtizedeket töltött a gyülekezeti szolgálatban, belső társuk lesz, figyelmezteti őket, hogy a lelkipásztori munka nem kampány, hanem kísérés, nem eredmények számszerűsítése, hanem zarándokút a közösségben. Ez felszabadító erő, újra megengedi a szolgálónak, hogy ő maga is tanítvány legyen;
- a keresőnek és kétkedőnek: A kiadvány hangneme nem dogmatikus, hanem szelíd és megbízható. Aki eddig idegenkedett a harsány vallási szólamoktól, itt emberi hangot hall, olyan lelkész szavát, aki nem harsog, hanem kísér. A kereső ember számára a kötet ablakot nyit, megmutatja, hogyan lehet lassan, lépésről lépésre beépíteni az életbe az istenkapcsolat valóságát;
- a közösségépítőknek, a presbitereknek, ifjúsági vezetőknek, diakónusoknak, tanítóknak, akik gyakran a szétesés, az apátia vagy a közöny ellen küzdenek. A könyv számukra liturgikus kovászt kínál, közös éneket, közös imádságot, közös irányt. Ha egy közösség együtt olvassa a könyvet, az a széthúzásból képes újra egységet formálni;
- a gondolkodónak és ínyenc olvasónak: Vannak, akik nem elégszenek meg a felszínes magyarázatokkal. Ők Petersonban társat találnak, mert itt a teológiai mélység nem hideg rendszer, hanem élő hitvallás, amelyet átsző a lelkészi tapasztalat. A könyv intellektuális igényességgel, de érthető nyelven szól, egyszerre szólítja meg a szívet és a gondolkodást.
Peterson műve nem elméleti traktátus, hanem életvezető társ. Ajándékai sokrétűek. Irányt mutat.
A szétszórtság korában mindenki útjelzőket keres. A könyv megmutatja, hogy az irány nem csupán előre, hanem felfelé vezet.
Az irány Krisztus felé mutat, aki a zarándoklat célja és kísérője egyben. Az olvasó megtanul különbséget tenni ideiglenes kitérők és tartós cél között.
A kötet ritmust ad. A modern ember kimerült, mert ritmusát a technika és a piac diktálja. A könyv a zsoltárok ismétlődő dallamát kínálja, olyan ritmust, amely pihentet, s mégis előrevisz. A lelki ritmus helyreállítása nemcsak hitbeli, hanem testi és pszichológiai gyógyulást is hozhat.
A kötet közösséget formál. Korunk egyik legnagyobb járványa a magány. A Zarándokénekek azonban mindig többes számban szólalnak meg, „mi” éneklünk, nem „én” dúdolok magamban. A könyv felébreszti a közösség iránti vágyat, és
arra bátorít, hogy a hitet ne magánprojektként, hanem közös útként éljük meg.
A kötet reményt ad. A cinizmus ma gyakori válasz, „úgysem változik semmi.” Peterson könyve szelíd, de megingathatatlan bizonyság arra, hogy a hűségben rejlő apró lépések hosszú távon valódi változást szülnek. Az emberi engedelmesség találkozik Isten hűségével. Ebből fakad a remény.
A kötet békességet kínál. Sokszor érezzük, hogy haladnunk kell, mindenáron előre, gyorsabban, látványosabban. A könyv megmutatja, a békesség nem a teljesítményben, hanem az Istenhez való igazodásban születik meg. Aki megtalálja a lépteit a Zarándokénekek ritmusában, az békésebben él önmagával, másokkal és a világgal.
Hogyan olvassuk?
A könyv értéke nem abban rejlik, hogy gyorsan „elfogyasszuk”, hanem abban, hogy lassan megemésszük. Peterson írása zarándokút, akkor válik igazán hatékonnyá, ha nemcsak olvassuk, hanem járjuk is. Ajánlom olvassuk:
– lassú olvasással – Ajánlatos naponta egy fejezetet kézbe venni. Nem többet, hogy a gondolat leülepedjen. Olvassuk hozzá a megfelelő zsoltárt is, és hagyjuk, hogy a szöveg imádsággá váljon bennünk;
– aláhúzással és jegyzeteléssel – A könyv nem dísztárgy, hanem munkatárs. Írjunk bele, húzzuk alá, amit fontosnak érzünk, jegyezzük fel mellé a saját tapasztalatunkat! Így válik személyes kísérővé.
– imádságként – Minden fejezet végén érdemes megállni egy rövid fohásszal. Így a könyv nemcsak gondolatokat ad, hanem lelki gyakorlatot is, – közösségben – A könyv különösen alkalmas csoportos feldolgozásra, bibliaórán, ifjúsági körben, családi áhítaton. A közös beszélgetés felerősíti az üzenetet, mert a zarándoklat nem magányos vállalkozás, hanem közös ének,
– életgyakorlattal kiegészítve – Ajánlatos, hogy minden olvasás mellé társítsunk egy konkrét cselekedetet. Például a közösségről szóló fejezethez kapcsolódhat egy kiengesztelő lépés valaki felé, a reményről szólóhoz egy imádság a kétségbeesettekért, az áldásról szólóhoz egy apró szolgáló gesztus. Így az olvasás életté válik.
A „kitartó követés” nem hőstörténet, hanem emberség-történet, olyan élet, amelyben Isten hosszú türelme találkozik az ember hosszú engedelmességével. Peterson könyve e találkozás eszköze, kinyitja a zsoltárok ősi ablakszárnyát, hogy a friss levegő beáradjon a kimerült szobákba. Aki belelapoz, nem azonnal tapasztal látványos változást, ehelyett lassan kibontakozót, tartósat igen. Fokról fokra tisztul a tekintet, szilárdul a lépés, mélyül az öröm. Aki pedig szolgál, megtanulja újra, hogy a szolgálat nem kampány, hanem zarándoklat, s a zarándoklat lényege nem a tempó, hanem az irány.
Ha ma összeszorul a szívünk a világ hírei okán, ha bizonytalan a jövő, ha fárad a lélek, ez a könyv nem „megoldás”, hanem út. És az út – a Zarándokénekek tanúsága szerint – mindig fölfelé vezet. Lassan. Biztosan. Ugyanabba az irányba.
A hűség dallama
Peterson könyve nem egy gyors recept, nem is egy hangos manifesztum. Inkább olyan, mint egy halk, de kitartó dallam, amely beleszövődik az ember mindennapjaiba, s lassan áthangolja a szívet. Aki megnyitja, nem pillanatnyi csodát talál, hanem a hűség mélységét, azt az igazságot, hogy az engedelmesség nem rövid távú erőfeszítés, hanem hosszú utazás, ugyanabba az irányba. Ez az irány pedig Jézus Krisztushoz vezet.
És amikor az ember belefáradna a rohanásba, amikor elbizonytalanodik, akkor a könyv szelíd hangja újra és újra emlékeztet,
a zarándokút soha nem volt könnyű, de mindig áldott.
Aki elindul rajta, az előbb-utóbb rátalál arra a békességre, amelyet a világ nem adhat meg. Aki pedig másokat is vezet, annak ez a könyv emlékeztető lesz arra, hogy a szolgálat nem zajos menet, hanem lassú, biztos kísérés. Együtt, Isten felé.
Így válik a Kitartó követés nem csupán olvasmánnyá, hanem életformáló társsá, egy útitárs, amely csendben, de hűségesen velünk marad, míg a lépteink lassan, de biztosan elérnek a hegy csúcsára.
Soli Deo Gloria!
Turczi Árpád
hirdetés
